Art várta, hogy befusson a lány, akit a Zanzibárban ismert meg két napja.
Várta, de nem túl izgatottan. Egy ilyen bárkapcsolat eléggé kiszámítható ívű.
Tíz évvel ezelőtt Art még tisztára takarította a lakást, virágot tett az
ólomkristály vázába, s megpróbálta beszerezni az illető nő kedvenc italát, ha
tudta. Ha nem, igyekezett kitalálni. Most hason feküdt a szőnyegen, s egy rondán
gépelt kéziratot olvasott. Kortárs magyar író - Art látásból ismerte, kötözködő
mitugrász - novellája volt, melyet holnap kell fölolvasnia a rádióban, húszezer
forintért. Megéri. Bár a szövegtől tarkótájt fájni kezdett a feje. A kortárs
magyar író végtelen párbeszédekben nyilvánult meg, két hőse mögé bújva. Minden
megszólaláshoz szolgálatkészen odabiggyesztette: - mondta Béla. - mondta Bella.
- mondta Béla. - mondta Bella. Istenem, ki a fene mondaná, ha összesen két
szereplő van? Miért nem egyénítette őket inkább? Egy nő másképp fejezi ki magát,
mint egy férfi, nem igaz? Hemingway jutott eszébe, aki a legritkább esetben
jelöli a beszélőt. Ha mégis, könnyű a dolga: angolban van két ő, külön a
férfinak és a nőnek, he és she. A magyarban is bevezethetnénk. Csak elhatározás
dolga. Lehetne például ő és öe. Ő, a középkorú színművész várja, hogy öe, a
szőke bárkapcsolat megérkezzék, s minél hamarább levetkőzzék. Hogy ez miért nem
jut eszébe egy írónak?