1932 - Országszerte hangos volt tőlem minden. Itt Kalmár Pál, ott Kalmár Pál,
az újságok, meghívások, levelek halmaza. A külső közvetítések borzasztó hasznot
jelentettek a kávéháznak. (...) Jöttek vidékről, mert mindenki kíváncsi volt,
hogyan történik a közvetítés, és ki az a pofa, aki énekel. (...) Kész volt a
karrierem, remekül éltem. A havi fizetésem lett 600 pengő, plusz étlap szerinti
étkezés. Aztán rá két évre bevezették az ötórai teát, azért még külön 300 pengő
havonta. Húsz pengőért a leggyönyörűbb cipőt csináltattam, nyolcvan pengőért a
legszebb ruhát, száz pengőért szmokingot csináltattam - egy kéket, egy fehéret.
Felvetett a pénz. Természetesen ebben a szakmában akkor nem úgy volt, mint ma,
hogy a művészek köldökig kigombolt ingben sétálnak az utcán. Ilyen azelőtt nem
volt, mindig tipp-toppul kellett kinézni. Remekül kellett öltözni, el kellett
menni az éjszakai helyekre pofavizitet csinálni... - Jaj, ez a Kalmár Pál!
Láttad? 1952 - Minden héten ki voltam írva a táblára: Kalmár Pál 170%, Kalmár
Pál 210%, Kalmár Pál 98%. Én minden héten a táblán voltam. S mindig kaptam egy
könyvet. Aztán kaptam sztahanovista-oklevelet is. Nagyon jól éreztem magam, és
nagyon szépen kerestem. Nagy százalékban kitanítottak, és jött a normás. Ő is
kitanított, hogy mit csináljak. Ha jönnek mérni, akkor lassan, kényelmesen, hogy
akkor több idő jusson. Előírták, hogy 12 lapot ennyi és ennyi idő alatt kell
átfúrni. Én átfúrtam öt perc alatt, s volt rá adva tizenkét perc. Ezeket a
vízlágyító készülékeket az ÁVO-állomásokra csináltuk, mert az ÁVO kinn volt a
határon, ott nem volt ivóvíz. Ezüstből készültek, vigyázni kellett minden
morzsára, össze kellett seperni.