Egészen rendhagyó Lovas Sz. Judit pályakezdése. És épp ilyen rendhagyó, sőt
zavarba ejtő a verseiből áradó különös szépség és energia. Annyi más metafizikus
költőhöz hasonlóan Lovas Sz. Judit is párkapcsolati dilemmákon keresztül beszél
az ember egzisztenciális számkivetettségéről. Az én és a te mögött mindig
felsejlik az ő - még ha ez az ő egy fehér folt, egy nem létező kapaszkodó is. A
versekben a költői én helyzete egészen zavarba ejtő. Lovas Sz. Judit radikálisan
szakít a hagyományos költői szerepmintákkal, az ő beszélője nem hősökkel vagy
tragikus vesztesekkel azonosul, hanem a mindenkori becsapottakkal,
megalázottakkal, hallgatásra ítélt szolgákkal. Nem azonosul, hanem azonos. Ő nem
Romulus, hanem Remus. Nem hős, hanem imposztor. Nem gazda, hanem vadászkutya. A
póráz általában bosszantó, / mert csak beleakad az ember, / akkor is, ha
megszökni nem akar. A némaságra ítélt élet - könyvespolcomon úgy hányódik a
szájpecek, mint másén a mobiltöltő - fényében roppant megrendítőek azok a
vallomások, melyekben arról vall, amiről nem vallhat sosem. Lovas Sz. Judit
elképesztő bölcseleti anyagot mozgat a verseiben. Az intertextuális utalásháló
és a kötet minden sorát átjáró könyörtelenség kontrasztja zavarba is hozza a
befogadót. Az Apám háromszázezerért csinált ketrecet szonettfolyam viszont
másként iszonyatos. Itt a maga pőreségében jelenik meg a társadalmi
kiszolgáltatottság, ámbár a gonosz apa figurája és a fiú szenvedése itt is
túlmutat a konkrét élethelyzeten. Bánki Éva