Erdélyi örmény népzene Igazi zenei csemegét tart kezében az érdeklődő. Ez a
kiadvány több szempontból is kuriózumnak számít. Előadója, a művek feldolgozója,
részben szerzője (7?9. szám) híres erdélyi örmény? magyar család leszármazottja,
bár messze szakadt ősei földjétől, aki a fontosabb európai nyelvek mellett
örmény, arab és kreol nyelven is beszél ? egyformán fontosnak érzi magyar és
örmény nyelvtudásának ápolását. Másfél évtizede foglalkozik intenzíven a régi
erdélyi örmény zene kutatásával, feldolgozásával és előadásával. Az erdélyi
örmények ősei a 13. század első felében kénytelenek voltak elhagyni az óhazát, a
mongol-tatár invázió elől menekülve az akkori fővárosból, az ?ezeregy-tornyú?
Aniból. A legenda szerint a menekülők főleg az arisztokrácia soraiból kerültek
ki. Sok vándorlás után a 17. század második felében megtelepedhettek Erdélyben,
s ott igazi hazára leltek. Népzene alatt általában a paraszti réteg muzsikáját
értjük. Az erdélyi örménységnél a történelmi okok miatt ez a réteg hiányzott,
így az erdélyi örmény népzene valójában városi folklór. Hogy mégis ennyire
egyedi és felismerhetően magában hordozza e nép lelki tartalmait, két okkal
magyarázható. Az egyik az, hogy minden igazán szívből jövő és ily módon
szívünket megérintő zene valamilyen formában mindig a népzenéből táplálkozik. A
másik ? Alexander Száva érzékenységéből, kreativitásából, érzelmi gazdagságából,
egyszóval tehetségéből adódik. Megkapó az előadó sokoldalúsága a hangszerek
tekintetében is: mandolinon, udon, harmonikán, furulyán épp oly szabadon
játszik, mint amilyen igazi átéléssel énekel (a lemezen felhangzó összes
hangszert ő szólaltatja meg, olykor egyszerre többet is, kiválóan használva a
stúdiótechnika adta lehetőségeket). A fennmaradt szövegek és dallamok egy részét
Szongott Kristófnak, a 19. század fordulóján élt szamosújvári lelkes
polihisztornak és lokálpatriótának köszönhetjük, aki levéltári és más források
felhasználásával megírta Szamosújvár szabad királyi város monográfiáját 1700-tól
1900-ig. Az első dal a kereskedők nehézségekkel teli életéről szól. A ?Zádig?
kezdetű húsvéti dal szerelmi vallomás, amelyet egy leány piros tojás formájában
nyújt át kedvesének. Ezt a dallamot Bartók Béla gyűjtötte Torda-Aranyos megyében
egy cigány hegedűstől 1910-ben, és a ?Román táncok? sorozat negyedik darabjaként
dolgozta fel. A harmadik ének a ?Dalauzi?-ról, a hagyományos újévi csemegéről
szól, amely a dal szerint csak az ajkunkat édesíti meg, de lelkünk vígságát nem
adhatja vissza. A következő dal arról íródott, hogy a kora tavasztól késő őszig
a hortobágyi pusztán élő Minászt milyen szeretettel várja vissza felesége. Az
ötödik az ?Ov paregam? ?Ó, barátom?, panaszdal a hamis, képmutató szeretetről.
Ezután Szamosújvárról, az örmények egyik legfontosabb városáról hallunk egy dalt
(dallama tipikus 19. század végi muzsika ? csárdás). A hetedik ének az 1817-es
nagy pénzügyi válságnak állít emléket, amelyben sok örmény kereskedő vált
földönfutóvá. A nyolcadik az ?Aschernisz Hunárnjeré? (?A világ csalárdsága?),
majd az ?Szkeszurnun Kangadé? (?Anyósok panasza?) ? amíg fiatal voltam, nagy
becsben voltam, most a menyem az úrnő a saját házamnál? ? után a befejező dal, a
?Paghniké? a küzdelmes útról szól, ami ökörfogattal a gyógyfürdőig visz
(egészséges ember ne menjen fürdőre, mert megbetegszik?). Clarissa Pinkola Estes
jungiánus pszichoanalitikustól származnak a következő sorok: ?A művészet azért
fontos, mert a lélek ünnepeit, útjának egy-egy különleges vagy tragikus
eseményét idézi fel. Ám a művészet nem csupán értünk van, nem csak a megértés
fokozatait jelzi ? térképként is szolgál az utánunk jövők számára?. Szeretettel
ajánlom az erdélyi örmény asug ? énekmondó lemezét a hallgató figyelmébe.