Azon nagy vallásháborúnak, melyet, akik a békekötést megérték, harmincévesnek
neveztek, derekán vagyunk. Mennyit szenvedett Európa s különösen Németország, és
mennyit küzdött! Hányszor nem óhajták a népek a békét s hányszor lépett az
közel, hogy egy szeszélyes vagy tragikai fordulat után, beláthatatlan távolba
tűnjék; mintha csak álomlátvány volna, mely a véráztatott földből kísérteni jár
fel, míglen a reményt könnyenhívőségre csábítván, csalódások közt fásultsághoz
szoktat! De minek ily elégiai hang a tények helyett, melyekre vissza kell
gondolnunk. A cseh forradalmat s a már azelőtt egyenetlenkedő és elgyengült
protestáns szövetséget, melynek élén a pfalzi választófejedelem állott, a
fehérhegyi csatában egy csapással semmivé tették II. Ferdinánd s a katolikus
liga seregei. De a győzedelmes fél szigorú szabályai a badendurlachi várgrófot
és a braunschweigi herceget az új hit és az országától megfosztott pfalzi
választófejedelem védelmére fegyverzették fel. Ismét kitört a háború s a
wimpfeni, höchsti és looi csatákban az evangélikusok összezúzásával végeztetett
be. S ekkor viszont békéről álmodozott a világ, mint a fehérhegyi vérnap után.