A képek beszélnek, mondják. A képeknek beszélniük kell, teszem én hozzá. De ha
egy egész országot kell elmondaniuk ezeknek a képeknek? És aki a könyvet kezébe
veszi: olvas vagy néz? És a fotók? Fényképfölvételek vagy betűk? Egy ország
betűi. Egy ezeréves állam és ezer éve Európában élő nép írása. A régi magyar
nyelvben képírásnak nevezték a festészetet. Fényképekkel írni senki jobban nem
tud ma Magyarországon Móser Zoltánnál. És képekkel gondolkodni. Ez ennek a
fotóalbumnak a meglepetése, kedves olvasó! A képek betűk, a betűk egymásutánjai
gondolatok Magyarország múltjáról, de úgy, hogy azok azonnal a jelen körül
forogjanak. Azt kérdezzék például: ha a mi legnagyobb művészeink olyan nádtetős,
fehérhomlokú parasztházakban születtek, mint Petőfi, Bartók, Ady, Móricz, vagy
palotákban, kastélyokban, várakban, mint Madách, Wesselényi Miklós és Balassi,
akkor lehetséges-e, hogy ez a hagyomány, mint egész, a modem szellemiséget
erősíti? És hogy az erdélyi, felvidéki, szilágysági, dunántúli falusi házak
nádtetői, gémeskútjai, kapui, ámbitusai, fehér gádor-oszlopai és léckerítéses
tornácai, rétegesre meszelt tűzfalai mit sugallnak a mai nézőnek: pusztulást
vagy kő-gyökereket, melyek nemcsak a földbe, de a szívbe is kitéphetetlenül
kapaszkodnak? A falvak házsorai, fatornyos templomai (köztük olyan is van, mely
a világörökség része: Hollókő), szénapajtái, fazsindelyes harangtornyai ?nem a
magyarság sorsát hirdetik település- és formakultúrájukkal? Azzal a
változatossággal, melyben mindig látható a nagy, közös kárpát-medencei szellem:
a Hamvas-féle öt géniusz.