Bevezető Egy ?világűrből érkező utazó, aki véletlenül a bolygónkra vetődik,
könnyen arra a következtetésre juthat, hogy visszataszító s módfelett rejtélyes
betegségtől szenvedünk, mely meglepően változatos tünetekkel jár. Néhányunkat
arra készteti, hogy megvessük, lemészároljuk vagy lebombázzuk társainkat,
méghozzá nagy számban, minden nyilvánvaló ok nélkül. Mások viszont a hatására
saját testüket kínozzák, sőt megcsonkítják, feltartják a karjukat, míg az el nem
szárad és használhatatlanná nem válik, szinte halálra éheztetik magukat, vagy
éppen feltelepszenek a legmagasabb oszlop tetejére, amelyet találnak. És még
sorolhatnánk, hiszen végtelen a listája a tüneteknek, az ártalmatlanoktól az
iszonyatosakig. Ez a betegség pedig mélyen gyökerező, járványos és olyan régi,
mint maga a fajunk. Enyhülésnek vagy gyógyulásnak semmi jele nem mutatkozik az
idő előrehaladtával. Éppen ellenkezőleg. E betegség neve: vallás. Úgy tűnik, a
betegséget okozó baktérium vagy élősködő rendkívüli fertőzőképességének egyik
oka, hogy számos olyan ellentétes formát ölt, amely aztán birokra kel a
másikkal. A szerencsétlen beteg ? nevezetesen az emberi faj ? e végeláthatatlan
küzdelem véres harcmezejévé vált. A számos ajánlott gyógyír közül kiemelkedik
három. Nevezzük ezeket kételynek, áttérésnek és egységesítésnek. Kétely alatt
azt a mindenre kiterjedő ateista szkepticizmust értem, mely azt célozza, hogy az
élősködő összes formáját kivágja a ráció szikéjével. De milyen eredménnyel?
Jóllehet már legalább háromezer éve jelen van, és energikusan alkalmazzák is,
semmi jelét nem látjuk annak, hogy ez az orvosság elhozná a várva várt
enyhülést. Ha azonban végül mégis így tenne, vajon jobban járna-e az emberiség?
vagy rosszabbul járna? Az a gond, hogy a betegséggel megmagyarázhatatlanul
együtt jár egy, az élet értelmének nevezett, hormonhoz hasonló valami, ami
nélkül a beteg egyszerűen összegömbölyödik és meghal. jobb a vallás betegségével
sújtott élet ? egy értelmes állapot, ha egyáltalán létezik ilyen ?, mint az
értelmetlen lét, melyet szinte nem is nevezhetünk életnek. A második
gyógyírjelölt az áttérés. Ugyan ősidőktől fogva népszerű, ám az, hogy
bekövetkezik és beválik, még kevésbé valószínű, mint az első. Ez a halvány
reménysugár azzal kecsegtet, hogy a kórokozó egyik fajtája ? természetesen az
ember saját vallása! ? a meggyőzés, az erőszak vagy a kettő kombinációja révén
győzedelmeskedik a többi fölött. De itt is van egy bökkenő. Még ha az egyik
vallás felül is kerekedne, biztosak lehetünk benne, hogy nem követné azt béke.
Hiszen e vallás felekezetei tovább folytatnák a háborúskodást. Mi több, egy
vallás felekezetei (hogy azt ne mondjuk, szektái) közötti viszálykodás legalább
annyira szűnni nem akaró küzdelem, mint a vallások közötti vetélkedés. A
harmadik orvosságot egységesítésnek nevezem. Ez a könyv egyedül ezt ajánlja. Az
az elképzelés húzódik meg mögötte, hogy a fentebb vázolt kóros állapotot ? ha
úgy teszik, varázslatos módon ? csodálatos egészséggé változtathatjuk. Ekkor a
kórokozó egymással háborúskodó formái békét kötnek, melyhez mindegyikük
hozzájárul saját különleges adottságaival, s ami addig az emberiség átka volt,
most áldásává válik. Jelen írással az a célom, hogy bemutassam: a világ minden
nagy vallása szükséges szerve a vallásnak mint egésznek, mint élő szervezetnek,
mely egy és oszthatatlan. Ébredjünk csak tudatára ennek a ténynek, és máris
baráti légkört teremtünk, végtére is az az egyetlen módja a nagy vallások
keltette, látszólag disszonáns hangok összhangba hozásának, hogy figyelmesen
meghallgatjuk, mit mondanak valójában. Bátran kijelenthetem, hogy ha így
teszünk, mennyei muzsikát fogunk hallani. Képtelenség, vetheti ellen a kedves
olvasó. Ugyan miért lenne szemernyi esélye is annak, hogy ez a harmadik ?kúra?
kifejti hatását? A válaszom: az a fontos, hogy neked, kedves olvasóm, és nekem
beválik. Hiszen több dolgok vannak égen és földön, mint ami szemmel látható. Ha
kigyógyulsz ebből a betegségből, azt nem egyéni betegként teszed. Amikor
meglátod, hogy ki vagy istenigazából, és az egységes vallás elmeséli ennek az
igazi és egyénen túli önazonosságnak a történetét, akkor az fog látni
mindannyiunk nevében, aki vagy. Még ha akarnád, sem tudnád megakadályozni, hogy
látásod ki ne áradjon az egész világba. De ezzel elébe vágtunk az eseményeknek.
Kedves olvasóm, úgy fogadd ezt a kis könyvet, mint meghívást életed kalandjára,
és meg fogod látni, mit jelent ez pontosan, s hogy mire célzok ? sőt az leszel.
Sufolk, Anglia, 1995. április D. E. Harding Douglas E. Hardingról (1909?2007)
sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy szűklátókörű specialista volt.
Az 1930-as években építészként Indiába költözött családjával, és itt érte a II.
világháború kirobbanása. Korábban is komolyan érdeklődött a világgal és az
emberrel kapcsolatos filozófiai kérdések iránt, de a háború veszélyeivel
szembesülve sürgetően érezni kezdte: meg kell találnia valódi önazonosságát,
mielőtt meghal. Életének meghatározó spirituális élménye a Himalájában érte.
Immár klasszikusnak számító művében, az On Having No Headben leírja
tapasztalását: a ?fejnélküliséget?, az éntelenség misztikus érzését. Később
számos könyvet írt, és különböző tudatossági technikákat fejlesztett ki, melyek
segítségével igyekezett megosztani az érdeklődőkkel a ?fejnélküliség? élményét
és annak mindennapi életre gyakorolt hatásait. Emellett összehasonlító
vallástudományt tanított a cambridge-i egyetemen. Douglas E. Harding 2007-ben
halt meg, nem sokkal kilencvennyolcadik születésnapja előtt.