A Pál utcai fiúk Megállj, majd én megmutatom neked, hogy akad még a Pál utcaiak
közt is bátor fiú, ha nem más, hát a Nemecsek, a közlegény! Itt vagyok, kérem,
kihallgattam az egész tanácskozást, visszaloptam a zászlónkat, most tessék,
csináljanak velem, amit akarnak, verjenek meg, csavarják ki a kezemből a
zászlót, mert magamtól ugyan oda nem adom. Tessék, tessék, csak rajta! Hiszen én
egyedül vagyok, maguk meg tízen vannak! A Pál utcai fiúk a legjobban szívemhez
nőtt könyvem, 1906-ban írtam folytatásokban egy ifjúsági lap számára, amelyet
volt tanárom, Dr. Rupp Kornél szerkesztett. Abban az időben természetesen még
nem volt rendezett írói beosztásom, s így a körúti művészkávéház karzatán írtam
délutánonként az egyes folytatásokat. Erre a szedő személyesen ügyelt fel, és
szinte kitépkedte kezemből az esedékes kéziratlapokat. Egyébként is szerettem a
karzaton dolgozni a nagy csend miatt, mert a szokásos kávéházi zsibongáson és a
szünet nélküli katonazenekaron kívül semmi sem zavart meg a munkában. Szóval
ezen a nyugodt helyen álmodtam vissza a gyerekkoromat, mikor még a Lónyay utca
református gimnáziumába jártam, és valóban megvolt a grund a Pál utcában. Bár a
regény fantáziám szüleménye, a figurái azonban éltek. A diáktársaim voltak ezek,
akik közül kettővel még máig is a legjobb barátságban élek.