A kötet szerzőjének szilárd meggyőződése, hogy a XX. századvégi Magyarország
sorsa 1988 és 1992 között dőlt el. Az illegitim bal-, majd legitim jobbliberális
hatalom föláldozta saját hazáját a privatizáció-dereguláció-globalizáció
?szentháromság? neoliberális oltárán. Meg sem kísérelték azt, hogy Magyarország
saját útját járja, élve a történelemben ritkán adódó lehetőséggel, amit a
rendszerváltás hozott. Az Antall- (és Boross) kormány(ok) által írt mondat
végére a Horn Gyula and co. társaság tette ki a pontot.br> Az 1998 és 2002
között regnáló polgári kabinet csak lassítani tudta a gazdasági-társadalmi
katasztrófa felé száguldó vonat sebességét. Ezen ?rövid késést? azután jócskán
bepótolták az őket követő álbaloldali-neoliberális, komprádor-újgazdag,
nemzetidegen-nemzetellenes, maffiaszerűen működő, keresztapa vezetésű kabinetek
(három is volt) triásza.br> A főiránynak álcázott Uniós és NATO stratégia csak
fölváltotta a KGST-t és a Varsói Szerződést, hazánknak azonos súlytalanságot és
kiszolgáltatottságot teremtve, ?Drúzsba?-kötve még a visegrádi (V4-ek)
rémálommal.br> Nem így járt el Szlovénia és Horvátország és főleg nem Koszovó,
amely országokról (is) szól ez a kötet úgy, hogy ők tartják a tükröt, amiben
Magyarország ? szilánkokra törve ? látszik, miközben már egy évtized eltelt a
XXI. századból is.