Bartis Attila új kötete tizenkét történetet tartalmaz, melyek az Élet és
Irodalom tárcarovatában jelentek meg. A fiatal írónak ez a negyedik könyve.
Tizenkét hónap, tizenkét történet. A Lázár apokrifek egy /lapzártától lapzártáig
tartó/ év dokumentuma, bizonyos értelemben már-már napló. S bár az Irodalmi
fogalomtár szerint a tárca alapvetően könnyed, szellemes műfaj, Bartis mégis
Istenről mesél nekünk tizenkét igaz történetet. Vagy arról, hogy üres volt a
helye. Vagy nem is volt üres, csak Ő nem látszott rendesen. Ha meg mégis
látszott, úgy egészen másnak képzelte az ember. Igen, talán ez a legpontosabb:
néha látszott, csak egészen másnak képzelte az ember. /.../ Így könnyen lehet,
hogy amit ő az Úristenről gondol, az még tárcának is csak apokrif. Részlet a
könyvből: A hágón innen az utolsó férfi azt mondta, ez a helyes út. Azért
elővettük a térképet, hátha nem értette a kérdést pontosan, mert tulajdonképpen
nem volt miért értse. Mi van, ha téved? Ha eltévedünk, miközben ránk sötétedik?
De úgy tűnt, többé-kevésbé érti, hová szeretnénk jutni. Yes, yes, there is the
nothing, bólogatott kis gondolkodás után, és mutatta, hogy még tíz kilométer,
legfönnebb tizenöt. Mondom, a hágón innen még biztosak lehettünk benne, hogy
odaát már a semmi van. Vagy, ha nem is rögtön a hegy mögött, mindenesetre
valahol arrafele, a közelben. Tényleg nem lehet több mint tizenöt kilométer.
Maximum húsz, mert a helybéliek egy kicsit mindig szépítenek. Igaz, a
térképészek meg mindent elnagyolnak, de akkor se több huszonötnél. Jó
bakancsokkal, még ha néha meg is állunk pihenni, már éjfél előtt ott vagyunk. És
onnan azért biztosan másképp látni a dolgokat. Mert ahol semmi nincs, onnan
föltétlenül tisztábban látja az ember a dolgokat. Az egészet, egyben. /.../ Hogy
merről jön a fény, és hová esik az árnyék.