Mialatt a múlt században, illetve a századfordulón Magyarországon ipartelepek,
a Duna fölött vashidak, szerte az országban vasutak épültek, Budapest
nagyvárossá fejlődött, és festők, szobrászok Münchenből, Párizsból, Bécsből
kapott inspirációkhoz kapcsolódva próbáltak a kor kifejezési formáival nemzeti
művészetet teremteni - ugyanebben az időben, ugyanebben az országban több ezer
parasztfalu népe sajátos, erőteljes helyi ízlés szerint épített szép használati
tárgyakból önálló művészi világot. A paraszti művészetnek ez a virágzása még
közel van: egyes tanúi köztünk élnek, kivételesen megtalálhatók élő maradványai
is. Másfelől a jelen s a közelmúlt gyors, mély változásai már távol vitték,
történeti távlatba állították azt a paraszti világot, mely ennek a művészetnek
kerete és éltetője volt. Ez a kor, úgy tetszik, kedvez a tudományos
rendszerezésnek és megértésnek. Több mint száz év gyűjtő-kutató munkája
eredményeképpen a népművészet legjelentősebb emlékei múzeumokban áttekinthetők.
Az előttünk járó etnográfusgenerációk a kortárs parasztokat vizsgálták. Számukra
magától értetődő, természetes volt, hogy saját társadalmuk egyik legnagyobb
összetevője a parasztság. Minekünk ez már nem természetes, és jórészt
elvesztettük a közvetlen megfigyelés lehetőségeit. A távolság azonban, amely
elviszi tőlünk ezt a falusi művészetet, úgy tűnik, arányait, jelentőségét és
összefüggéseit jobban megmutatja.