Ennek az óriási és sajátos műnek a szerzője - anélkül, hogy ő maga tudná, s
akár akarja, akár nem, akár tetszik néki, akár nem - a forradalmár írók hatalmas
seregéből való. Balzac egy pillanatig sem tétovázik. A maga valóságában ragadja
meg a modern társadalmat. Mindenkiről letép valamit, egyesekről az illúziót,
másokról az álarcot, s mindenkiben felszabadít valamit, emezekben a jajkiáltást,
azokban a reménységet. Ízekre szedi a bűnt, rostjaira bontja a szenvedélyt.
Mélyen behatol az emberbe, feltárja a lelkét, a szívét, a zsigereit, az agyát, a
mindnyájunkban örvénylő mélységeket. szabad és erőteljes természete
adományaként, s e kor elméinek előjogával - mi a forradalmakban éltünk, s
tisztábban látjuk az emberiség célját, jobban értjük a gondviselés útját -,
Balzac mosolyogva és derűsen emelkedik e félelmes tanulmányok fölé, melyek
egykor mélabússá tették Moliére-t, embergyűlölővé Rousseau-t.