Későn este hazafelé tartva találkoztam egy emberrel. Leány volt az illető,
tízes éveinek talán a közepét taposhatta. Levegőzött. Kissé lengén öltözöttnek
tűnt, bár a novemberi tavasz egészen elképesztő hőmérsékleteket produkált
napközben, este azonban már elég hűvös volt. Az áruháztól a városháza felé
átvezető járdán ballagva hallottam, hogy az előttem vonuló kissé korosabb
társaság egyik férfitagja lediszkópatkányozta a szellőzködő amazont. Az csak ült
a padon és megrándult az arca. Sírni kezdett. Odaérve megálltam a pad mellett. ?
Mi baj van? A lány megrántotta a vállát. ? Ittál? ? Beittam. ? Miért? ?
Bánatomban. ? Mi bánt? ? A fiúm rástartolt a barátnőmre. ? Hány éves vagy? ?
Tizennégy. Néztem. Angyalian szép arca volt. Hallgattunk. Hogy megtörjem a
csendet, arról kezdtem beszélni, hogy az előttünk lévő beton-placcon (amit az
utóbbi időben készítettek el a járda másik oldalán) áll majd, ahogy évtizedekkel
ezelőtt is, az angyalos kút, amit most visszaállít a város. Próbáltam leírni
neki, hogy néz majd ki. ? Angyal áll majd rajta? ? mosolygott a lány. Nézte a
betonalapzatot, talán odaképzelte a kutat és az angyalt. Átszellemülten
gyönyörködött saját látomásában. Az arca egészen megváltozott. Talán azt érezte,
hogy az az angyal vigyáz majd rá.