Európában már dörögtek az ágyúk, mikor a Fülöp-szigetekről hazaindult az
Egyesült Államokba egy alezredes, hogy bekapcsolódjék a hazai hadsereg
fejlesztésébe. Akkor már minden tisztán látó ember számára világos volt, hogy az
Egyesült Államok nem maradhat ki a globálisnak ígérkező konfliktusból. Az
alezredes szolgálattételre jelentkezik a minisztériumban, és Marshall tábornok,
a vezérkari főnök kérdést tesz fel neki az ország katonapolitikai helyzetéről. Ő
igyekszik pókerarcot vágni, és azzal tér ki az azonnali válasz elől, hogy
tanulmányozza a helyzetet... Az alezredes neve D. Eisenhower. Így kezdődött egy
karrier, amely a legmagasabbra ívelt, ameddig csak ívelhetett - az Egyesült
Államok elnökségéig. De közben még történt egy és más. A minisztériumban
Marshall szűkebb törzséhez osztják be. Feladatuk a döntések előkészítéséhez
információkkal ellátni a minisztert. Eisenhower jeleskedett ebben a munkában, és
egyre fontosabb feladatokat bíztak rá. Anglia és az Egyesült Államok között mind
szorosabb az együttműködés, de mintha a Londonba küldött amerikai katonai
missziónál nem jól mennének a dolgok. Marshall 1942 májusában Eisenhowert küldi
Londonba, aki akkor már vezérőrnagy. Aki egyszer elindult az érvényesülés útján,
azt semmi sem állíthatja meg. Észak-Afrika, Olaszország és Európa lesznek ennek
az útnak az állomásai, de most már nem az íróasztal mellett, hanem magas, végül
pedig a legmagasabb parancsnoki beosztásban. 1943 karácsonyán Roosevelt őt
nevezi ki az Overlord legfelsőbb parancsnokává... A nem mindennapi életutat maga
a főszereplő meséli el. Mint parancsnoknak nem volt könnyű dolga. Koalíciós
háború, amelyben a felek külön érdekei hatnak, a zöldfülű csapatok, a harctéri
tapasztalatok teljes hiánya, az otthoni sajtó és a pártok elnökválasztási
vetélkedései és még sok egyéb tényező, de nem utolsósorban magának a szerzőnek a
legalábbis különösnek mondható hadászati felfogása teszi döcögővé a döntő
szövetséges túlerő előretörését Berlin felé. Ez az előretörés nem dicsekedhet
látványos sikerekkel, a cannaei csatához hasonló nagy megsemmisítő ütközetekkel
és szükségtelenül meghosszabbította a népek szenvedéseit. Egy ízben a már elért
siker is veszélybe került: az Ardennekben előállt helyzetet csak a szovjet
csapatok időben előrehozott támadása és az örök ellenlábas, Montgomery mentette
meg... Valóban, ha a szovjet csapatok nem törnek olyan ellenállhatatlan
lendülettel előre, és Eisenhowernak nincsenek olyan jó parancsnokai, mint
Bradley, Montgomery és Patton, talán még tovább tart az emberiség szenvedése. A
könyv legújabbkori történelmünk értékes dokumentuma, amely sokszor bepillantást
enged a kulisszák mögé és érthetővé teszi azt, hogy az adott erőviszonyok
mellett miért volt olyan hosszú a győzelemhez vezető út. A szerző nem szépíteni
igyekszik a történteket, sőt vázlataiból kitűnik, hogy a második világháború
döntő arcvonala a szovjet-német arcvonal volt.