Hernádi Gyula Hátamon fekve szaladgálok antik (Magvető Könyvkiadó), 1987 431 o.,
vászon kötés védőborítóval, jó állapotú 600.- Szkafander. Volt egyszer egy
tudós, aki a föld középpontját kutatta. Készített egy szerkezetet, amely le
tudott jutni egészen a föld magjáig. Csináltak neki egy olyan hőálló szkafandert
is, amelynek nem ártott a sok ezer fokos, folyékony tűz. Leereszkedett a
füstölgő kőzetek között a mélybe. Legnagyobb csodálkozására ember formájú
élőlényeket talált a tüzes tengerben. Tűz volt a testük, csodálatosan szépek
voltak. Meglátott ott, a tenger mélyén egy gyönyörű, lángoló lányt.
Beleszeretett. A lány is állandóan ott úszkált körülötte, ő is beleszeretett a
tudósba. Imádták egymást, de nem nyúlhattak egymáshoz, hisz a tudós azonnal
hamuvá égett volna, ha kilép a szkafanderéből. Eljött az idő, amikor a tudósnak
vissza kellett jönnie a föld felszínére. Jelbeszédük segítségével elmondta a
lánynak a szomorú hírt. A lány nem nyugodott bele a válásba, ő is készíttetett
magának nagyon gyorsan egy szkafandert. Ez másféle volt, mint szerelmese
védőburka, ez a fagy ellen védett. Amikor a tudós feljött a föld felszínére,
vele jött a lány is. De hiába jött, a tragikus akadály nem szűnt meg. Ahogy a
tudós odalent, úgy nem vethette le szkafanderét a lány idefönt, hisz rögtön
megfagyott volna. Nézték egymást, imádták egymást, reménytelenül. Aztán egy szép
napon a tudós nem bírta tovább. Széttörte a lány szkafanderét, és megölelte a
gyönyörű, tüzes testet. Abban a pillanatban marék hamu lett belőle a lány
tenyerében, a lány pedig kőszoborrá fagyott. Ott áll ma is a szobor Angliában, a
tenger partján. A hamu nem mozdul el a szobor tenyeréről. Akkor se, ha fúj a
szél.