Mit tudunk a saját családi elődeinkről? Napjaink átlagos fiatalja megközelítően
két generációra tud visszaemlékezni. Ha szerencséje van, még személyesen is
ismeri a nagyszüleit. Ha még nagyobb szerencséje van, akkor mind a négyet.
Korunk lehangoló divatja ? kortünete? betegsége? társadalmi járványa? ? a válás,
ami egyetlen csapásra megnöveli a nagyszülők létszámát, de ezt most hagyjuk
figyelmen kívül. Fájdalmas jelenség, hogy a dédszülők, s majd ezt követően
őseink rákövetkező nemzedékei, a további eleink, szép lassan kiesnek
emlékezetünkből. Lassan már az is kivételes eseménynek számít, ha emlékezünk a
sírhelyükre, s ugyancsak ritkán fordul elő, ? jó esetben évente egyetlen
magányos alkalommal, ? hogy egy-egy szál virág jut oda. Aztán ahogyan telnek az
évek, mindez az ellenkezőjére kezd fordulni. Sokszor megesik, hogy már egyre
kevésbé marad közömbös, hogy kik is voltak a felmenőink? Próbáljuk kinyomozni,
hogy Gyuri bátyánknak ki is volt a felesége? Hol is esett el a Jóska? Merre is
lehetne a születési, meg a halálozási dokumentumaikat fellelni? Esetleg talán a
fel nem dúlt plébániákon vagy anyakönyvi hivatalokban? Amatőr próbálkozásainkat
gyakran hivatásos családfakutatók váltják fel, s aztán közülük sokan ? illendő
tiszteletdíj fejében ? bárkit bárkivel rokoni kapcsolatba hoznak. Akár még a
Biblia rangos személyeivel is. Most nem is az ezirányú amatőr, félamatőr,
hivatásos rokonkeresésről, ? majdnem azt írtam, hogy rokonkergetésről, ? de
ugyanez a kérdés még egyértelműbben, sőt néha valósággal izgatóan bukkan fel a
népek esetében. Vélhetően izgalmas, sőt egyre nélkülözhetetlenebb a történelmi
visszapillantótükör mindannyiunk életében, pontosabban az előéletében. Honnan is
jöttünk? Volt-e valahol és valamikor egy olyan ősi szállásterületünk, amit
őshaza néven emleget a közvélemény? Vajon kik a rokonaink, már, ha egyáltalában
még vannak? Ennek a kérdésözönnek néha praktikus okai is vannak. Tudjuk, a
történelemben egy-egy térség birtoklása során nem igazán döntő érv a történelmi
elsőbbség, azaz mely nép foglalta el először a jelenleg birtokolt területet.
Ezekben a véget nem érő vitákban sokkal több szokott lenni az érzelmi érv, mint
a hivatalosan dokumentálható tény. De egyáltalában szükség van-e erre? Manapság?
Amikor a történelemnek a sokszor igazságtalan ceruzája a tényektől függetlenül
szokta meghúzni az országhatárokat, majd aztán ezeket újra meg újra átírja? Ne
beszéljünk azért önmagunk ellen! Minden népnek erősíti a nemzeti öntudatát,
jogos büszkeségét, ha a múltját ismeri, annak győzelmeit és vereségeit tudja
mérlegelni, kudarcait és tanulságait megpróbálta levonni. A hagyomány nem csupán
a múltat, az egyre porosabb elmúltat jelenti, s a hagyományőrzés sem ennek a
rituális kegyeleti ápolgatása, hanem értékőrzést is jelent. Ami őseink öröksége,
azt jól érzékelteti maga ez a szó is, hiszen az örökség olyasmi, ami.egyben
érték is, hiszen örök: kezdettől való és az időtlen idők végezetéig tart. Már,
ha megbecsüljük, s ha egyáltalában tudunk róla. ?A történelem az élet
tanítómestere? ? hallottuk mindannyian a közhelyszerű bölcselkedést. Ehhez sokan
kapcsolják a cinikusan hangzó folytatást: ?csakhogy soha semit nem tanulunk
belőle?. Most rajtunk a sor: mutassuk meg, hogy igenis képesek vagyunk okulni a
történelemből, bátran szembe merünk nézni a reánk nézve kellemetlen tényekkel
is, s ugyanakkor büszkék is tudunk lenni mindarra, amire joggal lehetünk. Őseink
keresése egyben mindig önmagunk keresése is. Nekünk nincs szükségünk arra. hogy
valami történelmi sci fi-t kitaláljunk ?őseinkről?, ? s most a legcsekélyebb
célzást sem teszem a dáko-tomán folytonosság ?elméletére?, avagy a nagy morva
birodalom fantáziadús ?utódaira?, mint őskeresőkre, ? nekünk a délibábkergetés
helyett csupán keresni és megtalálni kell a valóban létező legősibb szálainkat.
Légvárakat építeni ősi nemzeti sportunknak számít. Az angol közmondás ugyan úgy
szól, hogy aki légvárakat épít, az egy kicsit kótyagos. Aki viszont azokban még
lakni is akar, az már teljesen elveszítette a józan eszét. Nos, akkor most
nézzük meg, ? lehetőleg mindenféle légvárépítés és nemzeti hősköltemény
eldalolása nélkül, ? hogy kik is vagyunk, de elsősorban kik is voltunk: honnan
is jött, milyen hagyományokat és értékeket hozott magával a magyarság, amely
Európa egyik legősibb nemzete,. Mondjuk ezt el az utódainknak, hogy jobban
ismerjék eleinket, életüket, mindennapjaikat, sokféle örökségünket, egyszóval
közös büszkeségünket. Nyilvánvaló az is, hogy a múltba révedés nincsen
ellentétben semmiféle modernizációval, országunk folyamatos és szükségszerű
korszerűsítésével. Aki ezt állítja, valójában a magyarság nemzetközi
lejáratásának a módszerét próbálja alkalmazni. Mindjárt a legelején szeretném
egyértelműen kijelenteni, hogy az elődeink, vagy legalább a feltételezhető
elődeink számbavételekor döntően a saját kutatásaimra szeretnék építeni. Tudom,
hogy ez meglehetősen egysíkú a magyar őstörténet szempontjából, de nem kívánom
megrajzolni a a teljes eredettörténetünket, hanem hangsúlyozottan a saját
terepmunkám idevágó tapasztalatait szeretném összegezni. Tudjuk valamennyien,
hogy őseink kereséséről könyvtárnyi mű született. Ezek hol hitelesen, hol
kevésbé megbízhatóan próbálják megválaszolni a megválaszolhatatlant: honnan is
jöttünk, kiknek a nagy családjához tartoztunk, s egyáltalában van-e, volt-e
valahol őshazánk, netán e probléma divatos, fura végleteként nem jöttünk
sehonnan, hanem itt éltünk kezdetektől, ahol halnunk is kell majdan. A
jószándékú amatőröket azonban el kell választani a sokszor káros
következményekkel járó dilettantizmustól. Tudom, a magasabb iskolázottság nem
kötelező előfeltétele a szakmai eredményességnek, de azért a kivétel bizony
ebben a műfajban is fehér holló. A divat azonban mindig mulandó: a tavaszi
kalapokat felváltják az ősziek, a rövid szoknyákat a hosszabbak., de a lényegük
közös: egyik sem állandó. A történelmi divatoknak is ez a közös sorsa, s ezért
kell keresni azokat a sokoldalú tényekkel alátámasztható irányzatokat,
amelyeknek nagy a valószínűsége. Sok évtizede végzett elméleti ? könyvtárakban,
levéltárakban, múzeumokban ? és gyakorlati jellegű kutatásaim, ? terepmunkám a
feltételezhető helyszínen,? megerősítik a vonatkozó hipotézisek tényjellegét, s
a legrosszabb esetben is a László Gyula-féle ?termékeny bizonytalanságnak? egy
régi//új típusára hívják fel a figyelmet. A tudományok iránti kötelező alázatunk
elvárja, hogy soha, semmit ne jelentsünk ki fellengzős nagyképűséggel, a magunk
? vélt ? igazát ne hirdessük megdönthetetelen aranyigazságként, hanem forduljunk
mindig tisztelettel az újabb és még újabb eredmények felé. Aztán majd valamikor,
valahogyan bizonyára kibontakozik az, amit történelmi igazságnak vélhetünk.
Persze, csak mindaddig, amíg még újabb ásatások, még újabb genetikai
vizsgálatok, még újabb kutatások nem hoznak új fényt a félhomályba.