Doboka megye hegyesebb vidékein még találunk 1541-ben néhány várra. Egyik sem
tartozik ugyan az erősségek sorába, de mindeniknek van valami joga: merészen
hordani homlokát, büszkén tekinteni körül. Ama bérckönyökön félig romban, félig
kiépítve áll a híres kastély, melynek szöglettermében a kunokon nyert győzelem
után Szent László megpihent. Ha a vándor a reggeli harangszóra botjához nyúlt, s
a völgybe leszállott, már szemébe tűnik kormos falával, csonka tornyával a másik
vár, melyet a tatárjáráskor gyújtottak meg. Azóta századok folytak le. Sok
keresztelés, sok temetés történt, a bölcső ringott, a kripta ajtaja kinyílt, a
koporsók száma emelte a család becsét, a virító arák sora a családfa ágait, a
harcias férfiak kardja a család-levéltár donációit, megjobbítva néha magát az
ősi címert is. De mind e változások érintetlenül hagyták a vár alakját. Falán
rajta van a füst, padlózatán a vér, tört ormú tornyán a szakállas moh. Csak
emlékül maradt fönn. Azért nem hordják el köveit; azért van lakosa: baglya,
vércséje, várnagya. Az alkony hűsében ruganyosabbak az izmok, könnyebb a
vándorbot, s nem csoda, ha az utas ajkairól most zsongva, majd csengve egy-egy
dallam lebben el. De csitt! Hadd énekeljen zöld ágak közt a madár. Miért
döbbentené meg őt a felvonóhíddal ellátott kapu mellett a kerék és a pallos,
melynek élén a hunyó nap végsugara csillog? Ha tetszik, rászáll a veszélyes
küllőkre, s onnan zengi víg dalait. Azonban vándorunk sompolyogva megy, s csak
lopva tekint a bírói hatalom jelvényeire.