Azt gondoltam: ha kézen fogom a század utolsó harmadába született gyermekeket,
és bebarangolom vele Nyelvünk Nagyfejedelemségét, örökségünk, törvényes jussunk
számbavételével a holnap felé is ablakot nyithatunk. Reményeinkben a holnap azt
ígérte, hogy ezeréves szülőföldünk örök hangjai közt a sajátosság méltóságának
elemi emberi jogával zengi majd életrevalóságát nyelvünk is, az édesnek nevezett
anyanyelv. Azt gondoltam, hogy unokák és nagyszülők egymás szeme láttára fogják
itt leélni az életüket. Nem így történt. Reményünk s aggodalmunk is kétfelé
szakadt. Az időnek krisztustövisein fennakadva nézelődnek gyermekeik s unokáik
után az öregek. Viszi őket a sorsuk egyfelé, s jajong a búcsúó szívben az emlék
másfelé: az elmúltak irányába, ahol még szó szerinti értelme volt az együvé
tartozásnak.