A papagáj hetven meséje a csalfa asszonyról melyet azért mond el, hogy egy
különösen szép asszonyt visszatartson a csalfaságtól. A papagáj a bölcsesség
megtestesítője ebben a különösen, régi és távoli világban. Ügyes fondorlatokról
beszél, de valójában arra a számtalan veszélyre kívánja felhívni úrnője
figyelmét, melyeknek ki van téve a hitvesi hűséget megszegő asszony. A kedves
keretmesébe foglalt hetven történet sajátos tanítómese tehát, mely azonban a mai
olvasónak nem csak a példázatokat, hanem elsősorban a XIII. század táján élt
mind társadalomnak hiteles és eleven képét nyújtja. Állatok, mesebeli lények,
tündéri szépségű, buja érzékiségű asszonyok, fejedelmek, bölcsek, tolvajok
népesítik be ezt a világot, melynek színessége, tarkasága azonban végtelen
sivárságot takar: a fejlődésében megrekedt társadalom szegényes életviszonyait,
emberi leszűkítettségét. Talán ezért röpköd oly buján a nyelvi és érzéki
fantázia e történetekben, miként minden ország népmeséiben is: a sivár élettel
szemben elven és színes a mesék, a csodák világa.