A Magasiskola a magyar próza ritka metszésű darabja, melynek mintáját mintha az
arisztotelészi mérték igényében kereshetnénk. Bármely minimális elemének hiánya,
de többlete is összeroppanthatná az arányokat. Thomka Beáta 1956 nyara! Egy nyár
izzásig feszült létszünet, várakozás és felkészülés baljós idillje. Egy este
váratlanul felhív a barátom, s azt kérdezi, nem volna-e kedvem meglátogatni az
ohati kísérleti solymásztelepet (az egyetlent az országban), ahol jó ismerőse a
vezető fősolymász? Egy- vagy másfél hetes kiruccanásról lenne szó, s tőlem függ,
mennyire futja a türelmemből, időmből. Nem sejthettem még legalábbis biztosan
nem, hogy hamarosan egy másfajta beavatásra is megjön a meghívás; a forradalom
röpte mentén. Közép-európai véletlen, hogy a két beavatás, onnét a szédítő
magasságokból nézvést, és mélyebb áramlataik logikáját tekintve nem is olyan
nagyon különböznek írta a szerző a Magasiskola keletkezéstörténetéről 1995-ben.
Meg kell szokni az állandó szelet, az árnyéktalanságot; ha akarsz, kilométereket
nyargalhatsz lóháton, mégsem érzed úgy, hogy megérkeztél valahová; a pusztai
égbolt bezár, mint egy fényketrec; mintha billiówattos lámpa tűzne a szemedbe,
folyton a nyomodban van, mindenütt megtalál; ennyi erővel cellában is ülhetnél,
rács mögött, ott egy százas körte ugyanezt megteszi; ha legalább látnál valakit
a közelben, aki hozzád csatlakozik, megszólít, akkor eltökélhetnéd, hogy néma
maradsz de sehol senki, sehol egy ember. Vallani fogsz.