Noha a magyar kultúra és köztudat legalább száz esztendeje változó
intenzitással ugyan, de többé-kevésbé folyamatosan kapott hírt a Bukovinában élő
magyarokról, még napjainkban sem mondhatjuk, hogy teljes lenne a képünk e
népcsoport anyagi-szellemi kultúrájáról, viszonyairól, a vegyes etnikai
népességű területeken megélt és megszerzett tapasztalatairól. Ugyancsak ez
utóbbi száz esztendő hozott olyan változásokat, melyek következtében - sajnos -
bizonyossággal állíthatjuk, hogy a bukovinai magyarság életének és kultúrájának
teljes körű megismerésére immár nincs is többé lehetőségünk. Annál nagyobb lesz
viszont az olykor csak töredéknek, részletnek tűnő vállalkozások, feldolgozások
szerepe. A sor igencsak hosszú lenne, ha minden munkát fel szeretnénk sorolni,
ezért csupán a bukovinai magyarokkal foglalkozó legkiemelkedőbb kutatókra
utalhatunk, Kodály Zoltán népdalgyűjtéseitől Domokos Pál Péter munkáin át a
kakasdi Sebestyén Ádám többkötetes monográfiájáig. De ebbe a sorba illeszkednek
Dégh Linda és Lőrincze Lajos korábbi kutatásai éppúgy, mint Penavin Olga
kiadványai az egykori Jugoszláviában élő bukovinai népcsoport köréből, vagy
Csupor Tibor könyve, melyben éppúgy az áttelepülés, a háború, majd az ezt követő
keserves beilleszkedés hányattatásai kapnak hangot, mint Tamás Menyhért
szépirodalmi műveiben. Aki képet szeretne nyerni a bukovinai magyarokról,
napjainkban már több színvonalas kiadványra támaszkodhat, s még itt élnek
körülöttünk azok az emberek, akik személyes élményeikkel, személyiségükkel
teszik teljesebbé, személyesebbé tudásunkat az egykorvolt világról. Ez a hiteles
és személyes üzenetadás egyben különös ismertetőjele is a bukovinai
magyarságnak. Az igen rövid ideig tartó kivételektől eltekintve a bukovinai
magyar falvakba nem jutott el magyar nyelvű sajtótermék, s ezért a kevés
elérhető könyvnek, az írott betűnek s ezzel az írni tudásnak is hallatlanul nagy
volt a becsülete a bukovinaiak körében.