Részlet a műből: I-ső Rákóczi György 1636-ban - s később is - sokkal szigorúabb
rendet tartott, mintsem Boros-Jenő, Lúgos és Soborsin környékén kívül, melyek a
török martalóczok dulásainak ki vannak téve, máshelyt harámbasák, szabad
pandúrok és közbékeháborítók tanyázhatnának. De árva Tarnóczyné nagyasszonyom az
elővigyázatot minden késő bánatnál többre becsülvén, a szentléleki várkastélyt
napszálltakor már bezáratja. Sípolhatnak, kürtölhetnek, trombitálhatnak künn, a
cseléd meg sem mozdul, s a várnagy jóizün neveti a balgákat, kik hiszik, hogy a
fejedelmen és kálvinista püspökön kívül valaki a szentléleki várkastélyban
hálhasson, ha alkony előtt nem érkezett oda. Bezzeg régen más házirend volt. A
vendéget nyílt karokkal, tölt serleggel fogadták, s Tarnóczyné a téli hideg
éjeken Szentlélekre betekintő uraknak saját kezével készített fűszeres meleg
bort. Ez még akkor történt, midőn Tarnóczy Sebestyén úr botrányos
magaviseletével naponként egy-egy éles szeget vert neje koporsójába. Hasztalan
rimánkodott Rebekka, hasztalan kérte összekulcsolt kezekkel, hogy ne verjen már
több szeget! Sebestyén kőszívű maradt, s a szegek naponként szaporodtak azon
képzelmi koporsón, mely a bú és iszony miatt szünetlenül halálra váló Rebekka
szeme előtt hevert, - valahol a levegőben.