Kedves olvasó, Háy János könyve ez, és róla magáról, Háy Jánosról szól. Nem a
világról, hanem annak csak egy kicsiny darabjáról, úgymond, amelynek működéséért
ő és csakis ő felel. Az persze, hogy ebben a szövegben saját magáról árul el Háy
János mindennap valamit, megtévesztő is lehet. Járványnapló, ötlik föl benned
talán a szó. És hogy a napló személyes, ha pedig személyes, akkor - gondolhatnád
- még sokkal inkább a szerzőjéről szól, mint azok a könyvek, amelyeknek egyik
szereplőjét sem hívják úgy, ahogyan a szerzőt valójában hívják. Az a szerző
tehát, aki ezt a könyvet írta, és akinek ráadásul a foglalkozása is téma most, a
saját nevében kínál betekintést az életébe és a gondolataiba, ha igaz. Most,
most! Amikor. Hiszen rendkívüli helyzet, sőt korszakhatár ez, ami után semmi sem
mehet majd már úgy, olyan hibásan, olyan vacakul, ahogyan eddig ment. Az ország,
a világ. És hogy az író megmondja most nemcsak azt, hogy mit főzött tegnap, és
máma mit fog, hanem azt is, hogy szerinte hogyan lesz eztán. A vírus utáni
jövőben, ha majd. Ha igaz. Csakhogy ez nem biztos. Ennek a könyvnek a szerzője
ugyanis nem szeretné megmondani, hogy majd mi lesz. Talán változik valami, aztán
mégse. Neki azonban elsősorban nem a világgal van dolga, hanem a világ kicsiny
darabjával. Arról kell pontosan tudósítania annak, aki ír, tehát (tehát) igazat
mond. Nem a felszínről, nem a hírekről, nem a kilátásokról, nem is a vírusról.
Hacsak úgy nem, hogy vajon mi volna az? Istenbizonyíték? Ellenség? Kinek-minek
az ügynöke? Az mindenesetre, aki ezt a könyvet írta, igazat mond. Rólad, kedves
olvasó, azaz magáról persze. Persze hogy magáról. Arról is, hogy mit álmodott,
és hogy álmában azt kéri tőle valaki, aki valójában nincs már, hogy ne
haragudjon. Barna Imre