Részlet a könyvből: Éppen, mikor dobraütötték az apai birtokot, akkor született
meg a harmadik fiu, Pali. Nehéz idő volt biz' az! Elsbeth asszony ott feküdt
bánatos arcával és fájó mosolyával a nagy mennyezetes ágyban, mellette az
ujszülött bölcsője, nyugtalanul járatta körül a szemét és figyelt minden neszre,
mely az udvarból és a szobákból behallatszott az ő szomoru gyermekágyas
szobájába. Minden gyanus hangra felneszelt s valahányszor idegen férfihang
hallatszott, vagy tompán zörögve kocsi közeledett, látható rettegéssel
kapaszkodott meg az ágy oszlopába és azt kérdezte: - Már annyira vagyunk?
Annyira vagyunk? Senki sem felelt. Az orvos szigoruan meghagyta, hogy óvják
minden izgalomtól, de a jó ember nem gondolt arra, hogy ez az örökös rettegés
okvetlenül sokkal jobban gyötri, mint a legszörnyübb valóság. Egy délelőtt -
ötödik napra azután, hogy a gyermek a világra jött - hallotta, hogy férje, kit e
nehéz napok óta alig látott egyszer is, káromkodva és sóhajtozva jár fel s alá a
szomszédos szobában. Beszédéből megérthetett egy szót is, egyetlenegy szót, mely
ujra meg ujra megismétlődött, ezt hogy: Hajléktalan! Akkor már tudta: Annyira
voltak. Bágyadt kezét a kis jövevény fejére tette s a gyermek komoly arccal,
csendesen szuszmogott és sirt a vánkosában.