A címzett és a barátai eltitkolták, hogy levelet kaptak Kossuthtól. Jó okuk
volt rá: azzal, ami a levélben állt, nemigen dicsekedhettek. Hiába remélték,
hogy a Baracconéban, Turin mellett élő emigráns elnéző lesz velük, egykori
küzdőtársaival, az ő nevét lobogtató hazai ellenzékkel. Hogy a személyes
rokonszenv jegyében elsiklik a politikai nézetkülönbségek felett, és néhány
kemény fázis elfeledteti vele: a hazai vizeken vitorlázók taktikai
engedmény-ként az elvi célokról mondtak le. A ravasz szándékkal - de ügyetlenül
- feltett kérdésre Kossuth egyértelmű választ adott: nem engedte, az ellenzék
formális egysége kedvéért sem, hogy a nevével fémjelezzék a radikalizmussal
takart következetlenséget, a korrektségnek álcázott megalkuvást. Kossuth
1874-ben, a kiegyezés első súlyos válsága idején írt levele nem magánlevél, és
nem is az aktuális helyzet elemzése csupán. Évtizedes érvényű állásfoglalás
inkább, az emigráns államférfi egész politikai meggyőződését tükröző bírálat a
kiegyezésről meg a kiegyezés ellenzékéről. És stilárisan is veretes hitvallás
1849 eszméi, a Függetlenségi Nyilatkozat szelleme mellett. Kossuth levele
Espersit János hagyatékában maradt fönn, nyomtatásban mai ismereteink szerint
most jelenik meg először. Az irat hasonmását és a szöveg betűhív leiratát
követően Rigó László - amennyire a levél megértéséhez szükséges - bemutatja az
1870-es évek magyar politikai életének erővonalait, és színes portrét rajzol a
hetvenkét esztendős, de politikusi energiájából csalódásai ellenére mit sem
vesztő Kossuth Lajosról.