Dvorszky Hedvig a kezdetektől nemcsak közeli tanúja, hanem művészettörténészi
munkásságával és személyes kiállásával mindvégig alakítója is volt, s
természetesen napjainkban is tevékeny részese a Magyar Művészeti Akadémia
életének. A közéleti gondolkodás és cselekvés magasabb rendű formáira ösztönző
szemlélete és a művészi alkotóerő méltó megbecsülésének igénye mellett,
akadémiai székfoglalójában is meggyőzően igazolta művészetfilozófiáját: az
életet értelmező és újrateremtő művészet értékeinek felmutatása csakis az
egyetemes kultúra áramába kapcsolva lehet igazán eredményes. Olthatatlan
kíváncsiság? Szenvedélyes hivatástudat? A művészek, művek, műhelyek és szellemi
életünk történései lenyomatának folyamatos és hiteles dokumentálása? Egyfajta
állandó belső késztetés a megörökítésre? Jelen lenni, fáradtságot legyűrve
részese lenni mindannak, ami világunkban és az alkotók belső világában történik
- úgy hiszem, ez a feladattudat az a motor, amely Dvorszky Hedviget újra és újra
feltölti hittel és energiával, s újabb vállalásokra sarkallja. A megörökítés
vágya nemcsak a tárgyat alkotó művészt, hanem a történészt is sodorja, viszi
magával. Folyamatos, ugyanakkor minőségi megnyilatkozásra kényszeríti a Magyar
Katolikus Rádió stúdiójában csaknem két évtizede elhangzó műsoraiban éppen úgy,
mint a Magyar Iparművészet folyóiratban megjelenő s egyéb szaklapokban,
orgánumokban közzétett írások szerzőjeként. Dvorszky Hedvig igazi társasági
lény. Művelt, tájékozott, nyitott, derűs ember. A néha váratlanul fellobbanó
indulatai, hirtelen és azonnal kihunyó haragvó megnyilatkozásai is az alkotó
ember türelmetlenségét bizonyítják: szorít az idő! Óriási szellemi vagyont
halmozott fel a magyar alkotóerő - vers, dallam, architektúra, szobor, textília
vagy éppen színpadi dráma -, és ez mind megörökítésre, bemutatásra, befogadásra
vár. S ráadásul a kortárs művészeti ágak megannyi értéke, értékes művészek
feltáratlan titkai! A napjainkban megszülető művek körüli bábáskodás, a jelenlét
és részvétel akarása örökös sietésre kényszeríti a krónikást, a korszakok
krónikását, ahogy az egyik vele készült interjúban a fiatal szerző nevezte. A
krónikást, aki nem kívülről szemlél és nem felülről ítél, hanem belülről kívánja
tetten érni és megrajzolni a lét és a műalkotás spirituális dimenzióját, a
valódi indítékokat. Hiszem, hogy krónikásként, kritikusként, szaktörténészként
maga is alkotásra, új és újabb művek megszületésére ösztönzi alanyait.