A modern európai dráma első virágkora, a XVI-XVII. század három országban
takarította be a társadalmi-politikai föllendülés leggazdagabb művészeti
termését: az Erzsébet-kori Angliában, a neoklasszikus udvari dráma
Franciaországában és a nagyhatalmi delelőjén immár túljutó, barokk
Spanyolországban. Míg a nagy franciák ókori esztétikai eszményekhez igazodva,
pallérozott fegyelemmel boncolgatták a lelki-érzelmi élet rezdüléseit, a két
ősellenség, Anglia és Spanyolország drámaművészete mámoros szertelenséggel
dobott sutba antik széptani szabályokat, és egymásról valószínűleg mit sem tudva
munkálták az amorf szenvedély, az izgága tett, a hol fennkölt, hol útszéli
szellemesség, a magasztos gondolat és az alantas cselszövés egyívású
drámaművészetét, mely olyan ellenállhatatlan hatással volt a romantikus
utókorra. Egy időben, ha Európa a spanyol drámára tekintett, fölfelé kellett
néznie. Különösen francia és olasz szerzők dézsmálták eszme- és eszköztárát,
bőven áradó géniuszát (Corneille, Moliére, Gozzi). A középkori vallásos
színjáték és a néprománc tartalmi-formai hagyományaiból fakadt spanyol nemzeti
dráma a legmagasabb szinten és a legmesszebb, máig ható érvénnyel fogalmazta meg
a sajátosan spanyol barokk emberi-társadalmi gondolat- és érzelemvilágát.
Alapeszméi - a hűbéri rendetlenség fölé magasodó királyi tekintély, a
reformszellemtől háborítatlan katolicizmus, a lovagiasság és a közemberi
becsületérzés - a kor egész társadalmi és világnézeti problematikáját magukba
sűrítették. Roppant termékenységével, színpadi leleményével, szövevényes
szellemességével csak verselésének pazar változatossága vetélkedhetett. Ez a
gyűjtemény a spanyol aranyszázad drámaművészetének legjavát mutatja be, a
spanyol színpad hagyományainak összegzőjétől és legnagyobb újítójától, az
életerőtől és -örömtől duzzadó, zabolátlanul rögtönző, egyszerre plebejus és
választékos zseni Lope de Vegától, a kor egyetemes világnézeti válságát, a
törvény és a szabadság dilemmáját szerencsés kézzel egyetlen műbe, a
jellegzetesen spanyol és mégis világirodalmi hatású Don Juan-darabba tömörítő
Tirso de Molinán, majd a polgári jellemkomédia spanyol mesterén és európai
ősforrásán, Ruiz de Alarcónon, a végletes műgond klasszikusán, az évszázadok óta
kitartóan a legnagyobbak közé sorolt (ha ugyan nem épp a legnagyobbnak
tekintett) bölcselő színpadi költőn, Calderónon át a közeljövőt - már az ancien
régime filagóriás mulatságait és menüettes gráciáját - megsejtő és sejtető
Moretóig.