?A szabadság, ahogyan azt mi emberek nagyra értékeljük, tulajdonképpen csak
ebben a fizikai világban, a születés és a halál között élhető át és sajátítható
el. Aztán világos érzésünk alakul ki arról, hogy nem fölösleges a szellemi
világból leszállni ebbe a fizikai világba. Ha csak a szellemi világban élnénk,
amely egyébként csak a halál és egy újabb születés között hozzáférhető
számunkra, a szabadságot soha nem tudnánk elérni. Ezt a szabadságot a fizikai
világban érjük el. Csak akik semmit sem adnak a szabadságra, azok gyűlölik vagy
becsülik kevésre ezt a világot, amelyet az ember a születés és a halál között él
át. Ezt a szabadságot aztán különösen jól tudjuk értékelni, amikor erőként úgy
fejlesztjük ki, mondjuk, mint egyfajta emlékezést, nevezetesen a halál után.
Csak akkor vagyunk részesei a szabadságnak, amikor a halál és az újabb születés
között visszavágyódunk a földi életbe. Összefüggésben kell hogy maradjunk a
földi élettel, hogy a szabadságban részesüljünk a halál és az újabb születés
között is.? ?Azzal, hogy az utóbbi évszázadokban kialakult természeti
gondolkodáshoz fordulunk, lehetetlenség eljutni még a legegyszerűbb szociális
fogalmakhoz is, amelyekre szükségünk van. Mert ezekben a szociális fogalmakban
élnie kell valaminek abból, ami a moralitást felismeri a maga kozmikus
jelentőségében. Az embernek újra meg kell tanulnia, hogy kozmikus lény. A
szociális ügyeket nem lehet itt a Földön rendbe tenni, ha nem ismerjük fel, hogy
mint emberi lények, összefüggésben állunk a kozmikus szándékokkal, a kozmikus
entitásokkal.?