Most, hogy a mező már kopár, ismét kijárok: felmászom a dombokra, leereszkedem
róluk, és közben az a hosszú önáltatás, az az ábrándozás jár az eszemben, amely
ennek az élettörténetnek a megírására ösztönzött. Hová ragad engem ez az ábránd?
- gyakran gondolkozom rajta mostanában. Mi másra is gondolhatnék? Itt minden
lépés, szinte a nap minden órája, és különösen minden váratlan emlék azzal
szembesít, ami voltam - ami vagyok, de amiről elfeledkeztem. És ha az idei
találkozások és események hatása alól nem is tudok szabadulni, mégis felötlik
bennem a kérdés: Mi közöm van nekem ahhoz az emberhez, aki elmenekült a bombák
elől, elmenekült a németek elől, elmenekült a lelkiismeret-furdalásai és a
fájdalom elől? Nekem is elszorul a szívem, ha az eltűntekre gondolok, ha azok a
lidércek jutnak az eszembe, amelyek úgy járják az utakat, mint a kóbor kutyák.
Sőt, azt mondom magamban, hogy ez még nem elég; ahhoz, hogy véget vethessünk
neki, ahhoz az kell, hogy a borzalom a zsigereinkbe marjon, a miénkbe, az
életben maradottakéba, méghozzá egyre mélyebbre. De néha az énem, amely figyel,
amint óvatosan vizsgálgatom az arcokat s az utóbbi idők őrületeit, másnak érzi
magát, úgy érzi, hogy elszakadt tőlem. Mintha mindaz, amit tettem, mondtam és
kiálltam, csak a szemem láttára, de mással történt volna - s már rég el is múlt
volna - mondatja kötetünk címadó regényének főhősével az író. És ez a keserű
összegzés különös módon jellemző Cesare Pavese, a tragikusan korán elhunyt,
kitűnő olasz művész életére, munkásságára is.