Magamról: A háború után egy, a Rajk-per előtt három évvel születtem Budapesten.
Hétéves voltam, amikor a népek nagy tanítója és vezére (sokunknak) jobb létre
szenderült. Ezalatt voltam kispajtás és úttörő, aki iskolai ünnepségeken a kor
költőóriásainak műveit szavaltam. Tízéves voltam a tragikus események idején.
Majd voltam tagjelölt az újonnan megalakult ifjúsági szervezetben, később tag. A
legendás hatvanas évek közepén (1964) maturáltam. Közben folyamatosan jártam a
Vigyázó Ferenc utcába, Illésékhez a Metróba, és ma már bevallhatom, rendszeresen
hallgattam egy nyugati rádióban a Beatleseket. Vonzott a színház, a film, az
irodalom - így lettem fényképésztanonc. Később hallgattam film- és
színháztörténetet, végül művészettörténetből és filozófiából szereztem
oklevelet. 1972-ben kerültem a nők Lapjához, ahol fotóriporterré lettem.
Legalábbis remélem! A könyvről: illetve a módszerről, ahogy készült. A képanyag
másfél évtized érzett, gondolt, látott és lefényképezett látlelete. Lépkedve a
több négyzetmétert elfoglaló kópiák között jutott eszembe összecsomagolni az
egészet és elvinni a képszavak írójához, Bella Pista barátomhoz. Így kezdődött
az alkotás folyamata. Szórványosan, ám mégis rendszeresen jöttünk össze.
Elolvastam az írást, az írásokat, összenéztük a képekkel, amelyekről ő mindig
azt írta, amit gondolt, s akár hiszik, akár nem, igen ritkán vitatkoztunk.
Inkább vörösboroztunk és zenéltünk Chopint, Gershwint, Mozartot, Joplint és ha
mondtuk, ha nem, a következő találkozásban mindig benne volt az előző ki nem
mondott érzése, ötlete, hangulata. Szebeni András Magamról: 1940. augusztus 7.
Székesfehérvár, Juhász-szanatórium. Itt születek meg, reggel hét óra előtt.
Anyám szerint először azt hitték, nem is élek, mivel az istennek sem akartam
életjelt adni. Percekig hideg s meleg vízbe mártottak, mígnem hajlandó voltam
megszólalni: sírni. Azóta is ha sírnom kéne, inkább hallgatok. Talán 1943.
Szülőfalum, Sárkeresztúr. A katolikus templom kórusán vagyok, az orgonasípok
előtt. Akkora vagyok, mint egy fűzfafurulya, vékony és csilingelő hangom belehal
a hatalmas orgonasípok hangzuhatagába. Apám az orogna előtt ül, játszik és
énekel. Hangja, mint valami hatalmas fekete szederfa nyári lombja, édes meleget
árasztva borul fölém. 1944. ősze. A gangon állok, az ijedelmes gangon, ahol
egyszer két kígyó a szemem láttára kibútt a falból, megitta a macskák párolgó
tejét. Ám most nem félek és nem iszonyodom. Sírok és toporzékolok és kiabálok.
Azt akarom, hogy engem is vigyenek el katona apámhoz Ősibe, a haditáborba. De
csak az elporzó szkeret látom, a vágtató lovakat, s anyámat, ahogy bekecsébe
burkolózva ül a bakon. Apámat ekkor láthattam volna még egyszer, és ahogy
történt, utoljára. Kivitték a frontra s eltűnt örökre. 1953. március 15. Első
igazi versem írom. Síró düh, a zokogás hüppögő kényszere és konok fog- és
szájszorító dac mozgatja a tollam. Sírhatnékom van, mert nincs apám, nincs aki
védjen, de nem sírok, mert a dühömet élvezem, azt, hogy fájdalmamat a kitagadott
nemzeti ünnepen mondom el a világnak. Ráfúj az idő muzsikája - írom és érzem,
hogy apám és március eggyé forrad. 1956. október 24., reggel. Székesfehérvár, a
hajdani ciszter rendház, a József Attila Gimnázium kollégiuma. Arra ébredünk,
hogy nincsenek reggeli hírek. A rádió ugyanazt a zenét sugározza.
Nevelőtanárainknak csak kis hányada jut el a kollégiumig. Komorak, izgatottak.
Megtiltják, hogy elhagyjuk az épületet. De ha akarnánk se tehetnénk. A Március
15. utcában, a két főbejárat előtt két orosz tank áll, lőtörnyát, lövegét a
kapura irányozza. 1958 nyara. Én akkor is egyetemista leszek. - kiáltom az
asztal tetejéről anyámnak. Kezemben az összegyűrt levél, helyhiány miatt nem
vettek föl a bölcsészkarra. Pár nap múlva barátom biztatására favágónak megyünk
Mecsérpusztára, majd Pestre menekszem albérlőnek és segédmunkásnak. Egy év múlva
újra megpróbálom - sikerül. A tenger. Az első trópusi tenger. Az első forró
testű tenger. Kuba. Mintha lehetne az embernek életében még egyszer első
szeretője. Öntudatlan örömömben mintha szeretkeznék a vízzel. Hanyatt vetem,
dobáltatom, rávetem magam, szembeszegülök vele, hogy aztán a bőrömbe harapjon a
hullám, hogy elsodorjon, hogy kisodorjon a partra. Később, már magamra hagyva,
szeretteimre gondolok a parton, családomra, barátaimra, s beírom a nevüket
lábammal a forró homokba. Talpam a vonás, sarkam a pont. Az óceán meg, mint egy
vak Homérosz, ki-kinyúl hullámjaival, letapogatja és elolvassa, aztán eltörli az
egészet. 1986, Rotterdam. A szófelvételek helyett egy igazi pillanatfelvétel.
Igazi fotó. Holland fotográfus barátommal ülök szemközt, a két karom egy
asztalkán nyugszik, farkasszemet nézek a masinával. Most ez a kép néz önökre
könyvünk hátoldaláról. A könyvről: Sose hittem, hogy egyszer elkészül, mert
annyira meglévőnek látszott, mintha mondjuk készen találtuk volna. Ám hogy mégis
elkészült, azt a zenének köszönhetjük. A muzsikának, ami egyaránt ott van szóban
és képben. Bella István