A mítosz aranyfelhőbe vonja a gaztettet is. Iászon az a görög hős, aki elhozta
Kolkhiszból az Aranygyapjút. Életének minden egyéb mozzanata csak adalék ehhez,
hogy kiket csalt meg, árult el, ölt meg ő, aki a végzettel párbajozott. Az a
sajnálatos baleset pedig, mely öregkorában érte, az tudniillik, hogy egykori és
időközben múzeummá lett hajója, az Argo, melynek árnyékában hűsölt, megbillent
és agyonnyomta, már csak a Mitológiai Hírek halálozási rovatában kapott helyet.
A műfordítás modern mítosza a kulturális gazdagodás fennkölt eszméje mögé rejti
a kínos tényt, hogy a gyűjemény összerablója nem tudta megírni azt a verset,
melyre sorsa és életet kötelezte volna. Azt a verset, mely arról szól, hogy az
embernek két dolog kell igazán, szabadság és szerelem. Annál kevésbé, minél
inkább elkápráztatta szemét a tündökletes megoldás, a Petőfié. Ezen a csapáson
haladva ugyanis zene és eszme üde egysége felé, mellőznie kellett volna azt a
prózai tényt, hogy jelen esetben a szerzőnek azért kell olyan nagyon a szabadság
meg a szerelem, mivel élete bizonyos korszakában, melyet a bombák sivítását
fülelve egy pesti légópince mélyén töltött, mélyen meggyőzték e két dolog
fontosságáról. - Dallá hangszerelni a bombák füttyét -. tűnődött a babérkoszorú
ifjú várományosa -, ez lenne a költészet? Biztosan tudom: műfordítóvá, a
megélhetés kényszerét is megelőzve, ez a dilemma tett. Egyszerűen az történt,
hogy a huzamos dalra-fülelés megélesítette a hallásom. Mindez alapvetően
meghatározza gyűtjeményem jellegét is. Azt ugyanis, amit én kerestem, nem lehet
megtalálni. A részletek összeillesztésének csalhatatlan mesterfogását meglelheti
egy műbútorasztalos, de nem egy költő. A keresésről viszont le nem mondhattam: a
sorssal szemben nem érv a nem lehet. Itt áll előttünk a költészet csapdája. És a
csapdában másfél évtizede, előbb ceruzáját, majd Parker márkájú golyóstollát
rágva, vergődik a helyiérdekű mítosz mitugrász hőse, a Poétika Kalandora. A maga
sajátosan ingatag versszemléletével. Az ő szemében egy tökéletessé formált
szonett éppúgy a költészet határesete, mint egy fésületlen szabadvers. A
Hagyomány pontosan olyan megmosolyogni való jelszó, mint a Modernség. Mivel az
Aprítsuk föl! vonzó lármáját mindig a Szereljük össze! halk sóhaja követi. És
fordítva. Az ő szemében a vers az Ezer Lehetőség, és ezek konok
szembeállításával arra kíván rámutatni, hogy cserélhet a vers divatot divatra, a
költészet derűsen őrzi sebezhetetlen lényegét. Mert az több mesterfogásnál és
remekműveknél. Noha költemény az is, a szerves élet két lábon járó,
kibírhatatlan és csodálni való, fehérje-költeménye. Ez a nagyszájú hősszerelmes,
aki telibeszéli a mindenséget a maga végzetes magánügyeivel. Amíg ő él, él a
költészet is. Mert a költészet az a kétség, amit az ő jelenléte a világban
ébreszt. Rablott kincset, ezt a rögeszmét visszük a hajónkon. És gondolhatunk-e
utunk csúfos végére? Most, amikor éppen utánozhatatlanul délceg testtartással
hajózunk hazafelé?