Pétervár fergeteges, dőzsölő éjféli életet élt. Tébolyodott, kéjesen
foszforeszkáló nyári éjszakák és télen a zöld asztalnál átvirrasztott éjjelek,
aranycsengés, zengés, keringő párok az ablakok fénykeretében, veszett
kocsikázások, cigányok, hajnali párbajok és katonai parádék a jeges szélben,
rézfúvók rivalgásában a cár dülledt szemének borzalomkeltő tekintete előtt? Így
élt a város. Járványos lett az öngyilkosság. A törvényszéki tárgyalótermeket
zsúfolásig megtöltötték a hisztérikus asszonyok, akik mohón figyelték a véres,
izgalmas bűnpörök menetelét. Pénzért minden kapható volt: luxus és asszonyok
egymás egyaránt. Ez volt az az idő, amikor a szeretet, a jóság, az egészség
közönségesnek, elavultnak számított. Senki sem volt szerelmes, de mindenki
szomjuhozott, és mint a megmérgezettek, úgy vetették magukat mindenre, ami
kábított s bensejüket elzsongította. A lányok titkolták szűzességüket, a
hitvestársak hűségüket. A rombolás jóízlésről tanúskodott, a neuraszténia az
elfinomultság jele volt. az emberek inkább vállalták a bűnök s fajtalanság
látszatát, semhogy ?ízléstelennek? tekintsék őket. Ilyen volt Pétervár 1914-ben.
Ebből a kaotikus, szennyes kavargásból indulnak el Alekszej Tolsztoj regényének
hősei. Ebből a reménytelen, sötét világból remélnek, hisznek egy új, szebb,
boldogabb életet. Kerülő utakon, szenvedéseken, megpróbáltatásokon, vérözönön át
harcolják ki a nyugodt jövő ígéretét. Dása és Tyelegin, Kátya és Roscsin sorsa
az orosz értelmiség sorsa: ?Három vízben áztunk, három véren fürödtünk, három
lúgban főttünk. Tisztábbak vagyunk a tisztánál.?