Ha most visszatekintek életemre, úgy érzem, kiemelkedő vonása annak a
kapcsolatnak az egyedülálló volta, teljessége, mely Mihályhoz fűzött. Minden
fontos dologra egyformán reagáltunk. Teljesen őszinték voltunk egymáshoz, s
tudtuk, hogy bármilyen hibát követünk is el, egymáshoz való hűségünk,
szeretetünk sosem szenved csorbát. A hűség ? a lélek hűsége. Az ilyen lelki,
szellemi harmónia után sóvárog a legtöbb asszony, s ez az, ami az élet
legritkább. legbecsesebb adománya, s nincs a világon semmi, ami pótolná azt. Nem
értettük meg az olyan embereket, akik büszkék voltak arra a társadalmi
helyzetre, amelybe véletlenül beleszülettek; büszkék voltak valalmilyen fajhoz,
nemzethez, osztályhoz, családhoz tartozásra; büszkék voltak olyasvalamire, ami
nem volt személyes érdemük. Ez a magatartásunk szinte teljesen elidegenített
bennünket a világtól. Sosem éltünk fél életet. Úgy éreztük, hogy a legnagyobb
bűn a közöny, és hogy Dante helyesen tette, amikor Poklában különleges helyet
biztosított a langyosoknak. Hittünk a kollektív lelkiismeretben, hittünk abban,
hogy végső fokon mindenki felelős a világban történő rosszért, és hogy
mindenkinek kötelessége enyhíteni az emberi szenvedéseket? Teljes életet
akartam, elfogadva a szenvedést is, mert hozzá tartozik. Ez a kötet az Együtt a
forradalomban folytatása: az emigrációs évek története, és egy lenyűgöző emberi
kapcsolat, közös sors megragadóan őszinte rajza.