Tudomány-e a kereskedés vagy művészet? Születni kell-e rá, vagy meg is lehet
tanulni? Hivatás-e, szakma-e, vagy nincs is szükség kereskedőre? Értelmezhető-e
egyáltalán a külkereskedő fogalma? Szélsőséges nézetek látnak napvilágot egy
olyan országban, ahol a kereskedő a társadalomnak évszázadokon át nem volt
megbecsült tagja, ahol az utóbbi fél évszázadban a kereskedelem szó elvesztette
tartalmát és elosztástechnikává degradálódott, ahol a kereskedés az
ügyeskedéssel, a nyerészkedéssel vált sokak számára azonos fogalommá, s ahol a
külkeresdekés (értve ezalatt mindenkit, aki külkereskedett) szinte csak
tudathasadásos állapotban művelhető szakma lett. Egyfelől a belföldi piac a maga
tervutasításaival , szabályozó alkuival, jogszabályok, rendeletek által
meghatzározott játékszabályaival sokáig gúzsba kötötte az üzletembert, az állami
akarat lebonyolítójává fokozta le, másfelől viszont a külföldi piac a maga
napról napra változó sajátosságaival, a nemzeti különbségekkel, az éles
versennyel vállalkozószellemű, kreatív, rugalmas, alkalmazkodni kész, alkotó
embert engedett csak érvényesülni. Ilyen körülmények között Kelet-Európában az
utóbbi évtizedek a kereskedelem technikája helyett szükségszerűen kialakították
a külkereskedelem technikája címen ismertté vált ismeretanyagot, a sok
évszázdaos kereskedő szakma pedig belkereskedőkre és külkereskedőkre különült
el. A hazai és a külső piacok olyanannyira eltérő kereskedelmi munkát kívántak
meg, hogy Magyarországon (s más kelet-európai országban is) merőben mást
jelentett a kereskedelemtechnika, ha belföldön, s mást, ha külföldön kellett az
árut eladni vagy beszerezni.