Amikor e válogatás címét kerestük Illés Sándorral, újságunk, a Magyar Nemzet
legismertebb munkatársával, a kötetben található tárcák közül mindketten ennél
álltunk meg: Búcsúzik a kapitány. Illés ez év októberében szakította meg az
olvasók által szombatonként várva várt sorozatát, mert az írógép billentyűi már
nem engedelmeskedtek olyan hűséggel a kilencvenkét évet megélt ujjaknak, mint
azelőtt. Volna még mondanivalóm, hiszen az otthonról, a házról, az udvarról, a
kertről nem mondtam el mindent, hát még a mamáról, apámról, nagyszüleimről,
aztán a tájról, Bácskáról, a hazáról. Író-újságíró soha nem fejezi be a
mondanivalóját, de egyszer csak az élet, az erő, a napok félbetörik azt. Kora
hajnalban fölébredek. Álmaim azt mondják, erős vagyok, fiatal, valamit éppen
elkezdtem, aztán szeretnék megfordulni, de nehezen sem sikerül. A gondolatokat
igyekszem visszarendezni az álmaimhoz, és újra végigélem a tegnapokat; olyankor
kint vagyok a temerini határban nagyapával: legeltetem a lovakat, nagyapa
kaszál, én a nyári melegben nézegetem a sorakozó rendeket, figyelem a
fűszálakat, az apró bogarakat - és akkor egyszerre ütni kezd az óra, és milyen
messze lesz minden, ami előbb még itt volt. De a múló idő magamra ébreszt, igen,
az előbb még itt volt a tegnap, most nincs, csak a fekhely, és abban forgolódni
is nehéz.