Vladimir Nabokov 1977-ben azzal a határozott utasítással hagyta itt a földi
világot, hogy utolsó, befejezetlenül maradt regényének kéziratát családtagjai
égessék el a halála után. Azonban sem a felesége, sem a fia, Dmitri Nabokov nem
tudta rászánni magát, hogy a 138 jegyzetkártyán fennmaradt, töredékes művet
megsemmisítse, és a sokat vitatott könyv ? ahogy a Telegraph kritikusa találóan
megfogalmazta: Nabokov utolsó szerelmes levele a kimondhatatlanhoz ? 2009-ben
végül nyomtatásban is megjelent. Amit most a kezünkben tartunk, az egy meg nem
írt regény zúzaléka, egy össze nem rakott Tiffany-lámpa ezerszínű üvegcserepei,
ahol még azt sem tudjuk biztosan, hogy mi az, ami a végső műnek akár a
legfontosabb darabja lett volna, és mi az, ami már megszületése pillanatában
törmelék volt, lett. Itt egy Lolita-ízű, anatómiai pontossággal kidolgozott,
kivételesen lehangoló szexjelenet egy gyereklány és mostohaapja között, egy
elképesztő hasonlattal az égbe emelve, majd egy másikkal a földbe döngölve; ott
egy Virginia Woolf-szerűen prizmatikus vendégségi jelenet; máshol egy
lánykollégium finom erotikus játékai; megint máshol egy öreg és kövér professzor
testi viszontagságainak gonoszkodó részletezése; egy újabb helyen pedig különös
eszmefuttatások a hindu megvilágosodásról. Úgy bóklászunk a Flora, az orosz
emigránsoktól származó, törtető és titokzatos nő és férje, az önmegsemmisítés
meditatív technikáival kísérletező neurológus, Philip Wild sorsát felvázoló
mondatfoszlányok és cédulák között, ahogy Nabokov egyes hősei próbálják más
Nabokov-hősök kézirataiból és feljegyzéseiből megalkotni önmagukat, vagy
legalább egy saját történetet ? ahogy pedig szép lassan elfogynak a kártyák,
nemcsak az életükért (vagy épp a halálukért) küzdő regényhősök, hanem maga a
szerző is szembenéz a végső pusztulással.