Alig tíz éve, hogy első verskötete, a Hajnali Harangszó megjelent, költői
pályájának delelőjére sem jutott el s máris elérte azt, ami más lírikusnak csak
halála után vagy legjobb esetben a hatvanon túl jut osztályrészül: antológiát
adnak ki verseiből. Minden művészi és etikai értéken túl, a vers egyetemes
szempontjából abban látom Mécs László jelentőségét, hogy divatba hozta a lírát
egy olyan korban, mely minden megnyilvánulásában látszólag végtelen távolságban
van attól, amit lírának, versnek neveznek. Sikerének lélektani oka, a művészi
értékek mellett, melyek elsődleges tényezők lírájában, bármit is mondjanak vaksi
kritikusai, anti-intellektuális állásfoglalásában keresendő. Claudel nagyszerű
parabolájának igazolása ez a költészet, melyben az anima uralkodik az animus
felett. S ez magyarázza meg, hogy hitele van a tömeg előtt: íme egy költő, aki
nem bújik el intellektuális-gőgjének tornyába, aki érzelmeiben, vívódásaiban,
eszméiben mindenki életét éli felfokozott formában, akinél a szociális részvét,
a humanizmus éppúgy nem póz, mint a metafizikai nyugtalanság vagy a katolikus
világszemlélet. Ez az antológia azok számára készült, akik Mécs László verseit
nem ismerik vagy csak töredékesen. De a versek kiválogatásánál egy más cél is
vezetett. Különös dolog, hogy ez az olvasott, népszerű költő mennyire egyoldalú
beállításban szerepel a nagyközönség előtt: a szociális és vallásos lírikust
látja benne elsősorban, ťnagyŤ verseiért lelkesednek s ez a lelkesedés elzárja
előttük költészetének egyéb gazdag területeit, az emberi vívódásokat,
nyugtalanságokat, metafizikai problémákat.