A magyarországi és az erdélyi magyarságtól földrajzilag is távol eső, majd
asszimilációs román politikai törekvések miatt 1970-1989 között szinte
megközelíthetetlen moldvai csángó-magyarsággal 1977-ben találkoztam, első
turista utam során. Tíz nap után letartóztatott a román rendőrség, és Bacau
(Bakóban) több órás kihallgatás során tudtam csak tisztázni magam: nem fizetett
magyar kém vagyok. Ez a feltartóztatás, és a moldvai katolikus magyarság
keserves állapota késztetett arra, hogy rendszeresen visszajárjak - éjjeli és
hajnali dugott utakon - és egy majdani fotóalbummal rázzam fel az anyanemzetet.
Hírt akartam hozni róluk, mert Ők nem tehették: elnyomorítottan, emberi és
nemzetiségi jogaikban támadottan vegetáltak. A közel 300 ezer moldvai katolikus
közül napjainkra már csak 80-100 ezer beszél valamilyen szinten magyarul,
magyarnyelvű iskoláztatás és magyar nyelvű vallásgyakorlás lehetősége nélkül. A
román hatóságok - minden régi vatikáni feljegyzés, dokumentum ellenére - sem
ismerik el a moldvai katolikusok ősi, magyar származását, és azt az elemi
jogukat, hogy az állam nyelve mellett magyarul is tanulhassanak, misézhessenek.
Több tízezernyi fényképfelvételt készítettem a legnagyobb illegalitásban - majd
1990-től már szabadabban. Filmeztem és magnetofonra vettem a pusztuló, középkori
magyar nyelvi emlékeket, szokásokat. Feleségem támogatásával dolgoztam, a
nyersanyagok, utazási költségek nagy részét Ő teremtette elő számomra. Fel
kellett figyelnem a változó, bomló falusi társadalom jelenségeire,
személyiségeire. Bábaasszonyokkal barátkoztam össze a múló évek során.
Rendszeres jelenlétem, őszinte érdeklődésem feloldotta a félelem légkörét, nem
egyszeri idegen utazó és vendéglátó, hanem ismerős, barát, szinte rokon viszonyt
alakítottam ki velük. Apró kéréseiket rendre teljesítettem, sosem csalódtak
bennem, és részese lehettem tevékenységüknek. Befogadtak.