Az előadás rendezője a függöny előtt ül az emelvény deszkáin, nézi a Vásárt, és
a nyüzsgő térség láttán mélységes mélabú érzése fogja el. Van itt eszem-iszom,
szerelmeskedés meg szakítás, nevetés meg annak az ellenkezője, füstölés, csalás,
verekedés, tánc és hegedűszó; hetvenkedők taszigálnak, piperkőcök mustrálják a
nőket, zsebmetszők űzik mesterségüket, rendőrök leselkednek, csepűrágók
üvöltenek bódéik előtt, parasztok bámészkodnak az aranycsillámú táncosokra meg a
szegény kimázolt akrobatákra, miközben hátul könnyű ujjú emberek kezelik
zsebeiket. Igen, ez a Hiúság Vására; bizonyos, hogy nem erkölcsös hely, nem is
vidám hely, csak nagyon zajos. Nézzétek csak a komédiások arcát, amikor
munkájukból érkeznek, Jancsi bohócot, amint éppen lemossa arcáról a festéket, és
a ponyva mögött vacsorához ül feleségével és a kis paprikajancsikkal. A függöny
rögtön felgördül, s ő van szerencsém-et kiáltozva hány majd cigánykereket. Nincs
hozzáfűzni való erkölcsi tanulságom a Hiúság Vására itt következő történetéhez.
Van, aki a vásárt általában erkölcstelennek tartja, s szolgáival és
családtagjaival egyetemben el is kerüli; valószínűleg igaza van. De aki
másképpen gondolkozik, s kedélye léha, jóindulatú vagy éppen gunyoros, talán
szívesen fordul be ide egy félórára, és megnézi a mutatványokat... Ezzel és egy
mély meghajlással pártfogói előtt a Rendező visszavonul, s a függöny felgördül.
London, 1848. június 28.