Elszökhetne Mityával külföldre, de mi lesz akkor, ha a forradalmat nem lehet
megfékezni? Nem tudna együtt élni azzal a gondolattal, hogy sorsára hagyta a
családját, de nem is engednék, hogy életben maradjon. Mindegy, hová menekül, őt,
a nagyhercegnőt, apja rezsimjének szimbólumát bárhol utolérnék és meggyilkolnák.
Amit ő képvisel, az túlságosan veszélyes a forradalmárok számára: egyszerűen nem
hagyhatják, hogy éljen. És a férfi, aki őt megszökteti? Ha elmenekül Mityával,
azzal az ő halálos ítéletét is aláírja, nemcsak a sajátját. Csillogó palotákból
háborús kórházakba, kiváltságos életből fogságba - Bryn Turnbull nagy
empátiával, intim részletekkel festi elénk a cári család tragédiáját. Az utolsó
nagyhercegnő olyan, mint egy szimfónia: a megrázó és tragikus szépséggel letűnő
Romanovok történetének fináléja. Erika Robuck Sok könyvet írtak már róla -
pontosabban róluk, az utolsó cárról és családjáról; de olyan elevenen még soha
nem láthattuk őket magunk előtt, mint Bryn Turnbull regényében, aki Olga
nagyhercegnőt helyezi a történet középpontjába. A tényeket, naplókat, leveleket,
visszaemlékezéseket a képzelet munkájával kiegészítve a szerző egy olyan fiatal
nővel ismeretet meg bennünket, aki mindvégig vállalta sorsát. Vállalta volna azt
is, hogy beteg öccse helyett Oroszország uralkodónéja legyen; vállalta, hogy az
első világháború idején szinte minden idejét sebesültek ápolásával töltse;
vállalta a fogságot, és a gondolatát is elutasította annak, hogy elhagyja a
családját. De Olga nagyhercegnő közben mégiscsak álmodozott egy másik, másfajta
életről; miközben elutasította, hogy érdekházasságot kössön, orosz tisztekbe
szeretett bele, és olykor - szavakban, amiket aztán megbánt - lázadt az anyja
ellen, aki nem engedte, hogy fiatal lányhoz illő, élményekkel teli életet éljen,
és az apja ellen is, aki nem tett meg mindent a szabadulásukért. Érzékeny, finom
lélek volt - legalábbis Turnbull regénye szerint; s a könyv meggyőz minket
arról, hogy ilyen lehetett a valóságban is.