Fonyódi Tibor a vadregényes Kaukázusba kalauzolja az olvasóit, az időpont a
Krisztus születése utáni VI. század, alig két emberöltővel Atilla halála után. A
Torda-trilógia háttérvilágának tekinthető horka-regényekben a szerző a magyar
mitológiából, meséinkből és a szakrális őshagyományból merítve teremt egy olyan
új mitológiát, melynek igazi főszereplője az a fegyver, amelyet másfél ezer
esztendeje Isten kardjaként említ a hagyomány. Évszázadokkal később, mikor Kubád
sahnak, Anusirvan perzsa király atyjának meggyűlt a baja a Kaukázustól északra
lakó kazár kagánnal - mindkét fél határvárosok építésére, valamint a régiek
megerősítésére szánta el magát -, kiváló fekvéséből adódóan Maghar lett az egyik
fontos erődítmény. Azt beszélik, Maghart ettől az időponttól lehetett igazán
városnak tekinteni, merthogy ekkor építették falait, ekkor jelentek meg az első
kőépítmények, sokak szerint ez volt a város aranykorának kezdete. Akik Kubád
korában éltek, már semmit sem tudtak az egykori Jenő törzsről, hajdan virágzó
székhelyéről és a déli határában kavargó hatalmas mag-ménesekről. Történetünk
idején csak egyszerű nemezjurták álltak a későbbi kőváros helyén, igaz, naponta
százezernél is több lovat itattak a folyónál, rovással írtak, s olyan nyelven
beszéltek az emberek, mely az idők kezdete óta változatlan és morzsolhatatlan,
mint a kaukázusi sziklák, mert ennek a nyelvnek szakrális mivoltából adódóan nem
volt szüksége jövevényszavakra, hogy kifejezze akár a legbonyolultabb fogalmakat
is - ma már nehéz lenne meggyőzni arról bárkit is, hogy Magharnak ez volt az
igazi aranykora.