Ha a csoda valóban a hit legkedvesebb gyermeke, akkor e hit atyai
kötelességeit, legalábbis bizonyos idő óta csúnyán elhanyagolta. Legalább száz
éve úgy van, hogy a gyermek az atya által hozzárendelt nevelőnő, a teológia
számára nem volt egyéb, mint valami szégyellnivaló zavar, amelytől igencsak
szívesen megszabadult volna, hacsak - az atyára való tekintettel - legalábbis
annak életében nem érezte volna ezt tilosnak. De ami késik, nem múlik. Az öreg
nem élhet örökké. És akkor a nevelőnő tudni fogja, mit kell tennie a
szerencsétlen féreggel, amely saját erejéből sem élni, sem meghalni nem képes.
Az előkészületeket már megtette. Mi lehet hát, ami viszonylag ily rövid idővel
ezelőtt, ezt a - ha hihetünk a régi híradásoknak - korábban boldog családi
életet olyannyira szétzilálta, hogy a maiak alig akarják elhinni, hogy volt egy,
nem is oly régen elmúlt jobb idő? Ugyanis ma az a helyzet, hogy alig akarjuk
elhinni, hogy volt valaha egy idő, és ez az idő még alig múlt el, amikor a csoda
nem zavar forrása volt, hanem épp ellenkezőleg, a legütőképesebb és
legmegbízhatóbb szövetségese a teológiának. Mi történt hát közben? És hogyan
történt, ami történt?