Mint oly sok ír regényben, itt is egy katolikus pap áll az események
középpontjában. Aki már nem él, mert a legelső jelenetben láthatjuk, ahogy
valaki meggyilkolja. És sejthetjük (ha már olvastunk ír regényeket), hogy nem
bűntelen. Sőt azt is, hogy szörnyű bűnöket követhetett el, ha szörnyű halállal
kellett halnia. Strafford felügyelőnek kell kinyomoznia, ki követhette el a
gyilkosságot, de nincs könnyű dolga, mert úgy tűnik, a Ballyglass House-ban
mindenki őriz valamilyen titkot, vagy valami okból nem akarja elmondani az
igazat. Pedig a gyilkos csak a ház lakói vagy a bejáratosak közül való lehet,
mert betörésnek semmi nyoma. És miközben Strafford nyomoz (és tudja, hogy az
állam és az egyház vezetése szeretné eltussolni az ügyet), egyre csak esik a hó,
és mindent belep: didereg a táj, didereg Strafford, didereg az olvasó a szűnni
nem akaró ír havazásban. Mindez akár egy Agatha Christie-regény sztorija is
lehetne, és Banville érzékelhető módon az ő jól kitaposott
krimiregény-nyomdokain halad. De mégsem egészen. Mert a sztori - a hamis
nyomokkal és a megoldással együtt - emlékeztet ugyan Christie regényeire, de a
stílus, a jellemábrázolás, a hangulatfestés, a szöveg gyakorta megcsillanó
költőisége egészen pazar - mint Banville minden könyvében. Írhat történelmi
regényt, mélylélektani prózát vagy krimit, Banville az angol nyelvű irodalom
egyik legnagyobb varázslómestere.