Jó ideje szinte egyik krízisből esünk át a másikba. A világban súlyos,
életfenyegető dolgok történnek, és mindnyájan a bizonytalanság alapélményét
éljük át. Mint amikor egy hullámvasút utasának kinyíló táskájából szerte
szóródnak az értékei, és ő azok után kapva vissza akarja nyerni, ami
széthullott, ami fontos. Keressük tetteink célját, értelmét. Miben bízzunk? Hol
itt a segítség? Hol van a remény? Nehéz időket élünk az emberi kapcsolatok
viszonylatában is. Értékkrízisben dagonyázik a világ, letapossa a megtartó
éltetőt, és felemeli a szennyet, a pusztítót. Ám nem az a célom, hogy a
negatívumokat hangsúlyozzam, hanem éppen az, hogy az ellenszerek lehetőségére, a
rehumanizálásra, újra építkezésre hívjam fel a figyelmet, mert erre egyre
nagyobb szükségünk van és lesz is a jövőben. Szükségünk van olyan erőre, belső
parancsra, amely felemeli a fejünket, hogy tekintsünk előre. Akárcsak egy
alpinista, akinek hosszú és fáradságos útján, lavinaveszélyek közepette az előre
haladás lépésenkénti feladatával kell megküzdenie, mi magunk is erőtöltésre
szorulunk, energiák pótlására, hogy a belső küzdőerők ne szegényedjenek el és a
célok elérését szolgálják. Az az erő, amely felemel, átemel, tovább lendít,
segít, támogat és az eleséstől véd, előre csalogat a cél elérésének ígéretével,
maga a REMÉNY. Könyvem antológia, a válogatott írások a fontosságokat szeretnék
tükrözni. Vajon kinek fontosak? Hitem szerint mindnyájunknak. Tanár vagyok. Ez
minden soromban kifejezésre jut. Ezért szívesen tanítom (magam is tanultam
egykor), hogyan gondolkodjunk a változásról, tegyünk különbséget életnehézség és
probléma között, sőt az első- és másodfokú változás között is. Több írásban
járom körül, hogy mit kezdhetünk az agresszióval és a depresszióval. Személyes
szakmai ars poeticámat, hitvallásomat is összefoglalom - mindazt, amit a
nevelésről, sőt tágabban magáról a segítő emberi kapcsolatról fontosnak vélek.
Végül pedig igyekszem átadni, hogy születetten és mindörökre társas lények
vagyunk - ahhoz, hogy létünk fontosságot nyerjen, ne éljünk hiába, kell, hogy
tudjunk kit szeretni és viszont, legyen célunk valakiért-valamiért élni, és
belássuk, hogy az individuum gőgjében maradva egyedül nem megy!. Azt kívánom
minden Olvasómnak, hogy az összetartozás egységélménye tartsa mozgásban lelkében
az élni akarást, a reménységet!