SZÉKELYFÖLD TÖRTÉNETE három kötetben. A monográfia születéséről Az 1989. évi
változások után megnőtt az érdeklődés történelmünk iránt, ami érthető, hiszen a
diktatúra idején semmilyen, vagy nem kis részben meghamisított magyar
történelmet, inkább történelmi foszlányokat tanítottak az iskolákban és az
egyetemeken. Ezért más, valós történelmi tényekre alapozott múltképet vár a
közönség a béklyóitól megszabadult történetírástól. Ezt felismerve, a
történészek siettek eleget tenni a várakozásnak, ami a kutatás fellendüléséhez
vezetett. Segítették a kutatást a kedvezőbb feltételek: megnyíltak a levéltárak,
megszűnt a cenzúra, javultak a publikálási lehetőségek. Tökéletesedtek a kutatás
módszerei is, például a számítógépes anyagfeldolgozás vagy a radiokarbon-mérések
által. És az eltelt két és fél évtizedben felnőtt egy új történésznemzedék,
amely az egyetemeken, múzeumokban és kutatóintézetekben, kisebb műhelyekben
munkához látott, s jelentős eredményeket mutatott fel. Ők alkotják nagyobb
részét e munka szerzői közösségének. Eljött tehát az ideje történelmünk
újragondolásának, újraírásának. Ebbe a törekvésbe illeszkedik bele a székely
történelem megírása is. Kezdeményezését a hiány szülte. Hogyan és mikor merült
fel konkrétan egy nagyobb, tudományos igényességgel megírt székely történet
kiadásának a terve? Néhány évvel ezelőtt, pontosabban 2008-ban vetette fel ezt a
kérdést Székelyudvarhely polgármestere, Bunta Levente-Zoltán, aki 2009-ben
közölte ezt a gondolatát más székelyföldi vezetőkkel: Borboly Csabával, Tamás
Sándorral, Antal Árpáddal, Ráduly Róberttel, Lókodi Emőkével, akik támogatást
ígértek a munka megjelentetéséhez. A kezdeményezők felkérésére szakmai bizottság
alakult a Székelyföld történetének megírására a következő tagokból: Egyed Ákos
ny. egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, dr. Oborni Teréz,
a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének főmunkatársa, a
budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója, dr. Pál Judit, a kolozsvári
Babe?-Bolyai Tudományegyetem docense és dr. Hermann Gusztáv Mihály, a
Babe?-Bolyai Tudományegyetem székelyudvarhelyi tagozatának oktatója. Később
Bárdi Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia Történeti Intézetének munkatársa is
elvállalta a szerkesztőbizottsági tagságot. A szakmai bizottság elnökévé Egyed
Ákost kérték fel. A Bizottság titkári teendőinek ellátását vállalta, ugyancsak
felkérésre, dr. Kolumbán Zsuzsanna történelemtanár, szerkesztő. A bizottság
kiegészült Reisz Csabával, a Nemzeti Levéltár volt főigazgatójával, aki
olvasószerkesztő lett. A munka elkészítésére négy-öt évet jelölt meg a kiadvány
pénzügyi hátterét biztosító Székelyudvarhely Megyei Jogú Város Polgármesteri
Hivatala, amelynek keretében a szervezőbizottság alakult. A két bizottság
küldöttsége nem késett 2012-ben felkeresni a Magyar Tudományos Akadémia
Történettudományi Intézetének elnökét, Fodor Pál akadémikust, a Magyar Nemzeti
Múzeum igazgatóját, dr. Csorba Lászlót, a Magyar Nemzeti Levéltár igazgatóját,
dr. Mikó Zsuzsannát és az Országos Széchenyi Könyvtár vezetőjét, dr. Sajó
Andreát, és a küldöttség mindenhol ismertette a székely történet megírásának
tervét, amelyhez támogatást kért az illető intézmények részéről. Ezt az
intézmények vezetői készséggel megígérték, és a munka során igénybe is
vehettünk. Hasonlóan felkarolta és segítette tervünk megvalósítását az Erdélyi
Múzeum Egyesület elnöke, Sipos Gábor, valamint a székelyudvarhelyi Haáz Rezső
Múzeum igazgatója, Miklós Zoltán, aki a szervezőbizottságnak is tagja. A szakmai
bizottság természetesen első feladatának tekintette a szerzők kiválasztását és
felkérését. Ebben fő szempontnak tekintettük, hogy az illető felkért szerző
korábban már behatóbban foglalkozott a székely történelem bizonyos kérdéseivel,
valamint azt, hogy elkötelezettséget mutasson a megfelelő kézirat elkészítésére.
A szerzők között közismert magyarországi és erdélyi történészeket találunk, ami
egyébként nem képezett kritériumot a felkérés alkalmával. A három kötet
tartalmának meghatározása után azonban kiderült, hogy egyes történelmi
kérdéseknek még hiányzik a szakértő gazdája, tehát a szerzők névsorát bővíteni
kellett több fiatal nemzedékhez tartozó történésszel. Miután a bizottság ezt az
elvet elfogadta, véglegessé vált a szerzők munkaközössége, amely magára vállalta
Székelyföld történetének megírását az őstörténettől 1989-ig. Rövidesen sor
került az egyes kötetek szerkesztőinek kijelölésére is. Eszerint az I. kötet
szerkesztői Benkő Elek és Oborni Teréz, a II. köteté Egyed Ákos, Hermann Gusztáv
és Oborni Teréz, a III. köteté pedig Bárdi Nándor és Pál Judit. A legfőbb
célkitűzésünk az volt, hogy átfogó, általános képet adjunk az érdeklődő közönség
kezébe a Székelyföld múltjáról, a székely történelem sajátosságairól az új
kutatások és ismeretanyag, valamint a tudományosság kritériumainak megfelelő
történelemszemlélet alapján. Ugyanis a székely történelem korább készült nagyobb
művei már nem hozzáférhetőek a szélesebb olvasóközönség számára, bizonyos
kérdésekben túlhaladottakká váltak, illetve kiegészítésekre szorultak. És az is
nyilvánvaló volt, hogy a diktatúra idején keletkezett űrt meg kell szűntetni. A
rendelkezésünkre álló forrásmunkák közt tartottuk számon Benkő József, Orbán
Balázs, Szabó Károly, Szádeczky Kardoss Lajos munkásságát, akiknek neve most is
a legtöbbet idézett történetírók között szerepel. Itt térek ki egy jelentős
előzményre is, nevezetesen arra, hogy az 1874-ben gróf Mikó Imre
kezdeményezésére és elnökségével ? aki akkor két intézmény: az Erdélyi
Múzeum-Egyesület és a Magyar Történelmi Társaság elnöke volt ?, bizottság
alakult a székely történelem megírása érdekében. A bizottság a székely kérdés
kiváló ismerőjét, Szabó Károlyt kérte fel a munka elkészítésére, amihez
hozzáértendő az is, hogy 1872-ben az ő szerkesztésében jelent meg a Székely
Oklevéltár I. kötete. A székely történelem szintézise azonban nem született meg
a 19. században, de a terv meghirdetése mégsem volt eredménytelen, mert az
összegyűlt pályadíjból fedezték a Székely Oklevéltár további kötetei kiadásának
költségeit. A szintézis elkészítését akadályozta bizonyosan az előkészületek,
pontosabban a forráskutatások elégtelensége. Mivel Szabó Károly 1890. augusztus
31-én meghalt, a székely történet megírásának feladata Szádeczky Kardoss Lajosra
testálódott, aki úgy látta, hogy először folytatni kell a forrásfeltárást, s
csak azután lehet hozzáfogni a szintézis megírásához. Valóban az ő
szerkesztésében jelent meg az Oklevéltár IV-VII. kötete. Ezután látott hozzá a
szintézis megírásához, amelyet 1927-ben adtak ki A székely nemzet története és
alkotmánya címmel, amelyet mindmáig a székely történelem legalapvetőbb
munkájaként tartunk számon. Alig két év múltán, 1929-ben vaskos és kiváló
tanulmányokat közölt Csutak Vilmos a Székely Nemzeti Múzeum 50 éves jubileumára
készült Emlékkönyvben. És tovább gazdagodott a forráskiadás is, hogy 1934-ben
Barabás Samu közzétette a Székely Oklevéltár újabb kötetét, amelyet VIII.
kötetként szoktunk idézni. A szocializmus körülményei nem kedveztek, sőt
akadályozták a magyar, így a székely múlt feltárását is, de a kutatás mégsem
akadt teljesen el, s ennek eredményeként 1979-ben fontos munka került ki a
nyomdából Székely felkelés 1595-1596. Előzményei, lefolyása, következményei
címmel. Ebben közölt Benkő Samu, Borbáth Károly, Demény Lajos, Egyed Ákos, Imreh
István, Jakó Zsigmond, Pataki József és Magyari András számos kérdésben új
adatokra épülő tanulmányt. Aztán minden nehézség ellenére 1983-ban Demény Lajos
és Pataki József a Kriterion Könyvkiadó segítségével elindította a Székely
Oklevéltár új sorozatát, amelyről hét kötet jelent meg; a IV-VII. kötetek már
1989 után láttak nyomdafestéket. Az 1989-es változás után fellendülő kutatásról
az előbbiekben röviden szóltunk. Ezt szeretnénk kiegészíteni azzal, hogy
ekkortól már szervezett történetkutatásról beszélhetünk a székelyföldi múzeumok
keretében, vagy külön műhelyekben. A Székely Nemzeti Múzeum és a Csíki Székely
Múzeum közös kiadványa: az Acta, valamint a székelyudvarhelyi Kutatócsoport és
az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület közlönye, az Areopolisz körül jelentős
számú, nagyrészt fiatal kutató tömörül és közli ezekben a lapokban tanulmányait.
És még nem említettük az Erdélyi Múzeum-Egyesület csíkszeredai, gyergyói és
marosvásárhelyi fiókegyesületeit, ahol szintén rendszeres történeti kutatás
folyik. Az újabb kutatások eredményei nélkül aligha gondolhattunk volna a
Székelyföld háromkötetes történetének megírására. Segítette a munkánkat az
1986-ban kiadott háromkötetes Erdély története, illetve annak 1992-ben megjelent
egykötetes változata, például munkánk szerkezetének, műfajának kialakításában,
és természetesen a székely múlttal kapcsolatos összefoglalói által is, bár ebben
a székely történelem csak kisebb teret kaphatott. Magyarországon jelentős
kutatások folytak az elmúlt évtizedekben a székely történelemről, amelyek
eredményei a már említett munkákkal együtt tették lehetővé, hogy új tudományos
szintézis megírására vállalkozhassunk Az előkészületek során a szakmai bizottság
rendszeresen elemezte a soron levő teendőket és szoros kapcsolatban állt a
szerzőkkel. Munkánk címe: Székelyföld története csak hosszas mérlegelés után
vált véglegessé, ugyanis sok érv szólt a székelyek története mellett is. Végül
azért döntöttünk Székelyföld mellett, hogy inkább koncentrálhassunk a székelység
ősi szállásterületének a múltjára és belső szerkezetének sajátosságaira, és nem
utolsósorban azért, hogy kitapinthassuk Székelyföld régi és újabb határait.
Másrészt azt is tekintetbe kellett venni, hogy a székelyek történetéről nem
rendelkezünk elég előkészítő tanulmánnyal, például a moldvai csángók, hétfalusi
?csángók?, más dél-erdélyi sziget-falvak, kivándorolt székelyek történetéről. Ez
mégsem jelenti azt, hogy ezek a kérdések teljesen kimaradtak volna szerzőink
horizontjából. El kellett dönteni a műfaj kérdését is. Az nem képezte vita
tárgyát, hogy történelmi szintézist kell írnunk, amelynek a politikai történet
képezi központi elemét, ami azonban nem szoríthatja háttérbe a társadalom-
gazdaság,- népesedés-, valamint a művelődéstörténetet. A műfaji kérdés során
kellett meghatározni azt is, hogy kihez szóljon: a szakmához vagy szélesebb
olvasó-érdeklődő réteghez. A döntés egyöntetű volt: szélesebben vett
értelmiségieknek, s természetesen minden olyan személynek szánjuk e munkát, akit
érdekel a múlt, a történelem. Gondolni kellett arra is, hogy Székelyföld
történetét a mai fiatal magyar nemzedék alig ismeri, ezért az oldottabb stílus
mellett állapodtunk meg. Ez természetesen kihatott a jegyzetelés módjára is: nem
soroljuk fel teljes jegyzetanyagot, a teles bibliográfiát, ami egyébként is
lehetetlen, hanem elsősorban az idézeteket, valamint a nehezebb kérdések
forrását jelöljük meg. De a hitelesség, az adatolás pontossága, a kritikai
szemlélet érvényesítése mindvég legfőbb törekvésünk volt. Aminthogy az is, hogy
új, eddig nem ismert forrásokat is felhasználjunk a különböző kérdések
megvilágítása érdekében. A forráskritika a történettudomány nagy vívmánya, amit
messzemenően igyekeztek szerzőink alkalmazni, azért is, mert abból indulnak ki,
hogy a történelemről nem lehet mindent állítani, még ha olykor szépek, esetleg
tetszőek is lehetnek egyes elméletek. Persze az sem téveszthető szem elől, hogy
a hagyomány is része a történelemnek, csak éppen a maga helyén szabad kezelni. A
Székelyföld története számos szerző alkotása, számuk eléri a huszonhármat. Ilyen
esetekben megtörténhet egyes történelmi kérdések eltérő értékelése, ami
előfordul esetünkben is. A szerzők egyéni véleményt fogalmazhatnak meg, ami
különösen a székelység eredetével s letelepedésével kapcsolatosan figyelhető
meg. De nem csak ebben. A szerkesztés nem kívánta mindenben egységesíteni a
különböző nézeteket, ami a szerzői koncepciók megengedhetetlen torzítását
eredményezte volna. De abban egységes állásponton áll a három kötet, hogy a
székely történelem a magyar történelem része. A székelyek középkora a Magyar
Királyság keretei közt zajlott le, Székelyföld autonómiáját a magyar államiság
biztosította. A trianoni döntéssel 1920-tól a Székelyföld Románia fennhatóság
alá került és a székelységnek az erdélyi magyarsággal együtt ismét újra kellett
rendeznie életét a kisebbségi lét feltételei szerint. Az 1940?1944 közötti ?kis
magyar világ? csak átmeneti felszabadulást eredményezett, mert utána ismét a
román politika szabta meg az élet politikai kereteit. A Székelyföld
legválságosabb korszakát mégis a ?szocialista rendszer? idején élte meg, amikor
már a teljes beolvasztás, megsemmisülés várt rá. Az csak a székelység belső
erőtartalékainak volt köszönhető, hogy sikerült túlélnie a 20. század minden
megpróbáltatását, s megőriznie Székelyföldön a székely-magyarság többségi
helyzetét. Nem véletlen tehát, hogy az állami keretek változása kronológiánk
egyik lényeges szempontja volt. De mégsem az egyetlen, mert tekintetbe vettük
például Székelyföld olyan kiemelkedő fontossági eseményét, mint az 1562-es nagy
felkelés. Nem a felkelés miatt vált korszakhatárrá az 1562-es év, hanem
következményei miatt, amely megváltoztatta a székelység társadalmi s jogi
helyzetét s bevezette a feudális rendszert. Az előkészületek során természetesen
számba kellett venni Székelyföld történetének kevésbé kutatott kérdéseit, ezért
rendezett a szervezőbizottság a szakmai bizottság előterjesztésére több
tudományos konferenciát. Az első, projektindító értekezleten, amelynek címe
Székelyföldi tudományosság, székely tudósok volt, tizenöt felkért szerző vett
részt. Az értekezlet anyagából ugyanolyan címmel könyv született. Aztán
ugyanazon év novemberében az újkori s legújabb kori kérdések kerültek
napirendre. A harmadik konferencia 2013 márciusában a székelyföldi várak
kutatásának helyzetét elemezte, a következőben még abban az évben a gazdaságról
és népességről szóltak az előadók, 2014-ben pedig Székelyföld 20. századi
története került sorra. A szerkesztők végig szoros kapcsolatban álltak egymással
s többször találkoztak egyes felmerült kérdések megbeszélése érdekében. Ezeken a
bizottság megfelelő határozatokat fogadott el. A megbeszélések eredményéről a
szerkesztőségi titkár tájékoztatta a szerzőket. A viták és megbeszélések során
sokszor felvetődött az a kérdés, hogy miként maradt hatott meg Székelyföld
székely-magyar többségűnek, holott az erdélyi vármegyék magyarsága már
századokkal ezelőtt kisebbségi helyzetbe került. Ez a kérdés végig jelen van a
háromkötetes történelemi munkában. Hogy mennyire sikerült megtalálni Székelyföld
történetében azokat a történelemformáló tényezőket, amelyek megtartották a
székelységet a letelepedésétől a mai napig, az a számos sajátosságból és azok
összefüggéseiből válik nyilvánvalóvá. Ennek lényegét a szerzők a következőkben
látják: 1. Meghatározó erőt jelentett székelyek hadrendszere s a katonai
szerephez kapcsolódó szervezettség/szerveződés, valamint a megszervezett
határvédelem a kezdetektől 1848-ig. Ennek a katonai szerepnek köszönhette a
székelység az önigazgatási rendszerét, különös szabadságjogait, a kollektív
nemesi státusát s adómentességét. Ezek együtt a székely autonómia alapjait
alkották. 2. Pozitív következménye volt az állandó hadiszolgálatnak a külön
székely jogrendszer, amely ? néhány kivételtől eltekintve ? megakadályozta
egészen 1562-ig a királyi birtokadományozási jog (ius regium) alkalmazását
Székelyföldön. 3. A különleges jogállásból következett az erős ragaszkodása a
családoknak a megélhetést biztosító földhöz, a szülőföldhöz. A ?székely
örökség?-nek nevezett családi birtokot és más vagyontárgyakat (ház és gazdasági
épületek, malmok, halastavak), a tulajdonosok, örökjogon bírták, s nem
veszítették el 1562-ig még akkor se, ha valaki a hűtlenség bűnébe esett a
királyi hatalommal szemben. Székely örökséget képezett közösségi birtokhoz
(erdők, legelők, osztatlan szántók) való jog is, amit az íratlan jogszokások
vagy később az írott falutörvények biztosítottak. 4. Az örökösödési rendszer
összefüggésben volt mind a hadrendszerrel, mind a családvédelemmel. Az 1451-ben
írásba foglalt, de már a régi szokásjogban kialakult örökösödési szokások a fiak
öröklési jogát törvényesítették, a lánynak kiházasítási ingóság járt. De
működött a fiúleány intézmény, amely szerint, ha egy családban nem volt
fiúörökös, a lányt ?fiúsították?, örökölte a vagyont és a katonaállítás
kötelességét is. De utódai ismét a székely örökösödési jog szerint részesedtek a
vagyonból. 5. A társadalom struktúrája is sajátosan, másként alakult a középkori
Székelyföldön, mint vármegyékben. A lakosság nagyobb részét a katonai rendek:
lófők és gyalogok, vagyis szabad székelyek alkották. A vezetőréteg, a primorok
is saját társadalomi képződmény volt, mint a szolganép is, amelyet nem
jobbágynak, hanem ?földönlakó?-nak neveztek. 6. Utoljára hagytuk az életmód
szerepét, pedig rendkívüli jelentősége volt Székelyföld megtartásában. A székely
életmód célja a család önfenntartása volt. A székelyek fő foglalkozása a
földművelés és állattenyésztés volt, ezáltal kellett a családnak öneltartóvá
válnia és a katonai szolgálat terhét viselnie. Így a lótartás költségeit a
lovasoknak s minden katonakötelesnek a hadi felszerelést előállítania. A
közigazgatás alapegysége a falu volt, amelyek az élet biztonságát őriző
falutörvényekkel rendelkeztek századokon át. Ezeket az önigazgatási jogokkal
bíró székek fogtak nagyobb keretbe. Az állandó katonai szolgálat és az ehhez
kapcsolódó intézményrendszer nem kedvezett a városfejlődésnek: a mezővárosok
későn alakultak, s váltak jogilag is városokká. Nagyobb város csak egy volt:
Marosvásárhely. Több évi munka nyomán elkészült a háromkötetes Székelyföld
története. Az I. kötet felöleli az őstörténettől az 1562-es nagy változásokig
tartó időszakot, vagyis a középkort és kora újkort tárgyalja. A II. kötet az
1562-tól az 1867-ig tartó korszakokat, az Erdélyi fejedelemség és a
Habsburg-kor, az 1848?1849-es forradalom és szabadságharc, valamint az
abszolutizmus korát öleli fel. A III. kötet az 1867?1918?1989-es korszakok
történetével foglalkozik. A három kötet összegezi Székelyföld történetét a
megtelepedéstől az 1989-es változásokig. A szerzők a megújult történettudományi
felfogás szerint kiterjesztették kutatásaikat a székely múlt legfontosabb
kérdéseire. Vannak a források alapján jól meghatározható történetek, de nem
kevés az úgynevezett vitatkozó tény is. S bár ezekkel kapcsolatban sok a
bizonytalanság, nem maradhattak ki a munkánkból. Ilyen az első kötetből főként
az eredetkérdés, valamint a letelepedés, a második kötetből a Habsburg-kor,
különösen Mária Terézia és II. József politikájának értékelése, 1848-as
forradalom és szabadságharc törvényeinek hatása a székely történelemre, a
harmadik kötetben a dualizmus korának, valamint az 1940?1944 közti ?kis magyar
világ? következményeinek az értékelése. A háromkötetes szintézis a mai, az
eddiginél jóval bővebb ismeretanyag alapján készült. A mai igények szerinti nagy
illusztrációs anyag s számos térkép segíti a befogadást, a történelmi korok
közti tájékozódást. Reméljük, hogy sikerült tovább lépni Székelyföld
történetének feltárásában, a tudományos történetírás színvonalán álló munkát
alkotni s átadni a tisztelt érdeklődőknek. Nem vállalkozhatott minden
ellentmondásos kérdés tisztázására, különösen, ha hiányoznak a hiteles források.
A szerzők tudatában vannak annak, hogy sok még a tennivaló, de az is
meggyőződésük, hogy ezek további kutatásához is segítséget, fogódzót,
kiindulópontot nyújt az a munka, amelyet most vesz kézbe a tisztelt Olvasó.
Egyed Ákos