Balzac maga nevezte regényének hősét, Goriot apót az apaság krisztusának. A mű
ma is úgy él a köztudatban, mint egy szenvedő, kiszolgáltatott, mártírumot
vállalt apa története, a lányai által kisemmizett, őket mégis az utolsó
pillanatig szerető öregember regénye.## A regény megértéséhez tudni kell, hogy a
magára hagyott Goriot apót egyedül szánó, temetésén egyedül részt vevő Rastignac
más Balzac-regényekben nagy karrieristaként szerepel, szalonok hőse, a legszebb
nők kegyeltje, az élet igazi császára. Itt azok a vonásai állnak előtérben,
amelyek megmagyarázhatják, hogy e talán legfontosabb balzaci hős miért egyúttal
a leginkább komplex, jóból és rosszból legbonyolultabban kikevert alakja a
szerző embergalériájának. Rastignac ugyanazon penzió lakója mint Goriot apó,
éles szemmel hamar észreveszi azt is, hogy miért nem viszonozzák, miért nem
viszonozhatják lányai apjuk szeretetét, milyen társadalmi - kötelező érvényű -
mozgások irányítják még a legkisebb, legmeghittebb sejt, a család belvilágát is.
Ugyancsak a penzió minuciózus leírásából kapunk először képet arról a Párizsról,
amely a további darabok legfőbb színhelye, a nagy társadalomnak mintegy
szimbóluma lesz.## A regény vége, utolsó jelenete a világ regényirodalmának
legtávlatosabb, legsejtelmesebb zárásai közé tartozik: Goriot apót eltemetve egy
egész világ temetődik el. Rastignac híres szavai a temető hegyéről látható esti
Párizshoz: Most mirajtunk a sor! - nemcsak saját pályája további küzdelmeit
jelzik, nemcsak kihívást jelentenek, de új világok születésének próféciáját is.