Amire rágörcsölsz, biztos kudarc. Minél inkább igyekszel, annál több akadály
kerül utadba, s célod annál távolabb kerül tőled, minél inkább elérni akarod. A
jelenséget ironikus folyamatnak, vagy ironikus hatásnak hívják a nyugati
pszichológiában, de jól ismert az ősi kultúrák szakrális hagyományaiban is.
Voltaképp ez létünk egyik alaptörvénye. E nyomon elindulva bizarr felfedezésekig
jutsz, majd egy mágikus világba csöppensz, végül pedig kilépsz önmagadból. Ha az
időt nem folyamatnak érzekeled, hanem piciny egységekből összeálló sorozatnak,
eljuthatsz a szubjektív öröklétig, ennek ára azonban az éned feloldódása. Ha
belegondolsz, hogy az összes megkérdőjelezetlen ismereted környezetedről,
világodról, önmagadról és dolgaidról csupán emlék (sőt meglehet, hamis emlék), a
valóságod alapjaiban rendül meg. Ezt a három kérdést járja körül ez a három
esszé. Ezek az írások nem buddhológiai szakcikkek, és pláne nem a spirituális
piacról ismert tanítások közhelyeinek újrafogalmazásai, hanem az egykor eleven
buddhista bölcselet feltámasztására tett kísérletek. A kötet egyfajta mágikus
tankönyvként is funkcionál: a nyájas olvasó felkészülhet és vizsgázhat a köznapi
valósága mögötti rejtett valóság ismeretéből. Farkas Attila Márton, bár
végzettségét tekintve egyiptológus és kulturális antropológus, buddhizmussal
korábban kezdett el foglalkozni, s a mahájána egy régi kihalt irányzata, a
csittamátra, avagy a csak-tudat iskola sajátos követője. Az Agnidatta nevet még
húsz évesen kapta mestereitől, s most ezzel emlékezik meg egyik régi, naiv
énjéről a sok közül.