Mikor a General Electric Corporation egykori sajtófelelőse 1950-ben a
szabadúszó élet mellett döntött, hogy magazinokban publikált novelláival szűkös
megélhetést biztosítson magának, nyilvánvalóan meg sem fordult a fejében, hogy
fél évszázad múltán a Második Világháború utáni amerikai regényirodalom egyik
meghatározó alakjaként fogják számon tartani. A tömörséget igénylő, csattanóra
kiélezett rövid történetekben tökélyre vitt írásmód visszaköszön Vonnegut
nagyobb lélegzetű írásaiban is, sőt, akár egyik stílusjegyének is tekinthető, de
az első regény megalkotásakor még kevésbé merészen merített ebből a forrásból.
Az Utópia 14 cselekménye bevallottan Aldous Huxley Szép új világának
történetvezetését követi, Vonnegut ugyanakkor azzal menti magát ? mintha szükség
lenne erre! ?, hogy Huxley viszont Jevgenyij Zamjatyin ?Mi? című regényéből
kölcsönzött ihletet a cselekményhez. Az Egyesült Államokban 1952-ben megjelent
Utópia 14 (a közismertté vált, vagyis nem a silány pornográf kötetek közé
kirakott angol nyelvű második kiadás Gépzongora címen ismert) tipikus
antiutópia, melyben a világot ? vagyis Amerikát ? az EPICAC XIV elnevezésű
szuperszámítógép vezeti, kizárva az emberi gyarlóságból eredő hibákat. A
rendszer egyetlen és legnagyobb fogyatékossága, hogy ily módon a pusztán
szakképzett emberek elértéktelenednek, hiszen mindent rögzít és tökéletesít a
gépbe zárt szellem, a központi metaforaként értelmezhető gépzongora. Minden
hatalom a nagyvállalatoké, és a tényleges termelésből semmilyen részt nem
vállaló mérnököké és menedzsereké. Ez ellen a világ ellen lázad fel a sokra
hivatott Paul Proteus doktor, aki többre vágyik, minthogy közönséges csavar
legyen a gépezetben. Hamarosan rá kell azonban döbbennie, hogy a lázadók is
marionett-bábuként használják őt. Vonnegut ebben a regényében veti fel először
komolyan a szabad akarat és az eleve elrendeltség kérdését, ami végigkíséri
egész írói pályafutását, és az ?Időtörés?-ben teljesedik ki véglegesen. E
posztmodern probléma határozza meg a későbbi alkotások alapmotívumait és
időkezelését, és köszön vissza többek között A Titán szirénjei és Az ötös számú
vágóhíd tralfamodori lényeinek világfelfogásában, vagy a Bajnokok reggelije
vegyületektől vezérelt ember-gépezeteinek ötletében. Üde színfolt a regényben a
klasszikus tudományos fantasztikum egyik jellegzetes figurája, a bratpuhri sah
alakjában megjelenő idegen szemlélő. A sah ? habár a nyugati civilizáció
szemszögéből tekintve egy társadalmilag visszamaradott ország uralkodója ?, a
lényegre tapint rá, amikor körútja során minden amerikait ?takaru?-nak, vagyis
rabszolgának titulál. Nem azért érdemes elolvasni ezt a regényt, mert a
Vonneguttól megszokott fanyar, mégis sziporkázó humor, az író megtévesztőn
keserű mázba rejtett optimizmusa jellemezi ? noha természetesen ez sem
hiányozhat belőle ?, hanem mert minden más regényénél jobban elgondolkodtat
minket azon, mit veszthetünk és nyerhetünk, ha a világ továbbra is a
technológiai és társadalmi fejlődés évtizedekkel ezelőtt kijelölt útján halad.
Utópia és Gépzongora címmel is megjelent.