?Kialszik lassan minden ingerültség / a tájból s belőlem is? ? írja az egész
kötetre s önmagára is érvényesen Csoóri egyik versében. A költő nem dühös, nem
indulatos, nem szenvedélyes; az embernek az az érzése, hogy csak akkor ír
verset, ha a lelkében béke van. Ez a béke azonban nem érzelemhiány, sőt inkább
fájdalom, amely elegendő lírai erő csodálatosan szép és érzelmileg-gondolatilag
hiteles versek születéséhez. Mert a költészet és a fájdalom eggyé vált Csoóri
műhelyében. Népéhez szólva mondja a költő: Lehetne száz okom hát, hogy
múltidőben beszéljek rólad, kihaló madárfajok és beomlott kutak hangján. De te
olyan vagy nekem, mint a költészetem: a fájdalmakból is világ születik mindig s
a szégyenből is páncélos égbolt. (Meghallod-e még?)