Kívülről nézni a magyar irodalomra: ezt kísérli meg ez a könyv ? s nem mintha a
szerző kívülálló volna. Olyan nézőpontot választott, amely jó rálátást nyújt a
magyar önértelmezésre az elmúlt két évszázadban: az ókori Kelet írott emlékeit,
az ékírást és ennek tudományos kutatását, az assziriológiát. Volt egy pillanat
Kőrösi Csoma Sándor életében (Baghdad, 1820. július), amikor kitűzött célja, a
magyar őshaza megkeresése helyett fordulhatott volna az ékiratok felé; ő
lehetett volna az első magyar assziriológus. Rawlinsont, aki Dareios nagy
sziklafeliratának sémi (babylóni) nyelvű szövegét megfejtette, Arany Jánossal
egy időben választotta taggá a M. Tud. Akadémia (1858). Oppertet, a sumer nyelv
felfedezőjét Arany értesítette taggá választásáról (1866). A Gilgames-eposzról
magyarul Goldziher Ignác írt először (1877). Ékírást az 1910-es évek óta lehet
hozzáértőktől tanulni a pesti Tudományegyetemen. Az ékiratok irodalma,
assziriológusok fordításaiban, megragadta Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Kodolányi
János, Rákos Sándor, Határ Győző, Bujdosó Alpár, Székely János képzeletét. A
legerősebb visszhangot a Gilgames- és az Istar-eposz keltette, filmen (Új
Gilgames), zenében (Petrovics Emil, Szöllősy András, Szokolay Sándor, Balogh
Máté), képzőművészetben (Szervátiusz Jenő). A könyv három nagy részből áll. Az
Első rész tárgya a nyelvrokonság keresése a 19. század középső harmadában, a
magyar turanizmus kialakulása. A Második részé a magyar irodalom. A Harmadik
rész az ékírás kutatásának története Magyarországon, és kapcsolatai a nemzetközi
tudományos világgal. Az assziriológia nemzetközi horizontja adja azt a távlatot,
amelyből a könyv az ékiratok, legelsősorban a Gilgames-eposz magyarországi
befogadását ? esetenként nemzeti célú kisajátítását ?, a magyar önismeret
változatait elemzi.